Trócsányi Zsolt: Habsburg politika és Habsburg kormányzat Erdélyben 1690–1740 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 8. Budapest, 1988)

II. A második Habsburg-berendezkedés (1708—1730)

Az e korban oly lényeges felekezeti megoszlást tekintve, a katolikusoknak már 1715-ben relativ többsége van köztük (tekintettel arra is, hogy a királyi tábla elnöke a református Wesselényi István): 5 személlyel vannak képviselve, szemben a 4 református és 3 unitárius ülnökkel. Azt is le kell szögeznünk azonban, hogy itt tartják magukat legtovább az unitáriusok: a korszak végén is három ülnök van (természetesen azért is, mert mindhárom 1711-ben kinevezett unitárius ülnök megéri a korszak végét — őket viszont, másokkal ellentétben, nem léptetik elő). Az ülnökök társadalmi megoszlásáról némi óvatossággal kell nyilatkoznunk. A 22 ülnökből 1730 előtt csak 10 visel nyugat-európai típusú arisztokrata (grófi vagy bárói) rangot — de hát 1690 előtt az erdélyi főrendek túlnyomó többsége ilyen rang nélkül volt főrend, s az 1730 előtt grófi vagy bárói rangot nem viselő királyi táblai ülnökök családjai közül jó néhány nyerte el ezt a következő években vagy évtizedekben (a Rhédeiek, Wassok stb.). így mérlegelve a dolgot szembetűnő a (régi értelemben vett) főrendűek nagy többsége az ülnökök közt. Középbirtokos nemes csak néhány akad közöttük (Balog, Maurer, talán Dániel Ferenc). Még feltűnőbb a szakjogászok szinte teljes kiszorulása e tisztségviselő-kategóriából. Tulajdonképpen az egyetlen Balázs deákot számíthatjuk ide — őt pedig, a fiscalis directori működését ért kritikák miatt, tulajdonképpen felfelé buktatták a királyi táblai ülnökségbe. A fejedelemség kori királyi tábla társadalmi összetételével szemben félreismerhetetlen a konzervatív irányú változás. Némileg megfigyelhető az ülnökök összetételében az a mozgás, amit a fejedelemség korából ismerünk: főrangúak számára a táblai ülnökség a további emelkedés lépcsőfoka. Az emelkedés útvonala azonban az esetek nagy többségében meghosszabbodik azzal, hogy (a törvényhatósági főtisztség viselése fokról fokra összeférhetetlenné válván a kormányhatósági főtisztség — guberniumi tanácsosság, ítélőmesterség, királyi táblai ülnökség — viselésével) a királyi táblai ülnök nem (vagy nem egyenesen) guberniumi tanácsossá lép elő, hanem főispánná vagy székely főtisztté. Az egyetlen Kemény László az, aki ezt a lépcsőfokot kihagyva, királyi táblai ülnökségből egyenesen lép elő guberniumi tanácsossá, s Pettki Dávidról ismeretes, hogy 1735-ben törvényhatósági főtisztségben eltöltött jó egy évtized után, éri el a guberniumi tanácsosságot, Bethlen Ádám már az 1740-es években emelkedik eddig, a többi három személy (Lázár Ferenc, Sárpataki, Teleki József) törvényhatósági főtisztként végzi be közpályáját. Itt van az „ellenpélda" is: az alkancellárjelölt Mikola László, a 16—17. századi Erdély egyik legjelesebb családjának a sarja, alhelytartó és tanácsurak ivadéka, aki megreked a királyi táblai ülnökségben. Külön jelenség ebben a névsorban az ifjabb Szentkereszti András. Tisztségét apja tekintélyének köszönheti, ő azonban nem mutat apjáéhoz mérhető kormányférfiúi erényeket. A királyi tábla mellett, akárcsak a fejedelmi korban, deákok látták el az irodai teendőket. Ezek az írnokok részben mintegy az ítélőmesterek magánalkalmazottai voltak (ez a gyakorlat is feltehetően a fejedelmi korból származott át), részben maguk tartották fenn maguknak.

349 Létszámuk bizonytalan, de egy-egy ítélőmesternél 30 körül lehetett,

350 ami — 3 ítélőmester lévén — a többszöröse volt a 23* 355