Trócsányi Zsolt: Habsburg politika és Habsburg kormányzat Erdélyben 1690–1740 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 8. Budapest, 1988)

I. rész A Ministerialkonferenz in rebus Transylvanicis

Még náluk is inkább a kormányhatósági vezetői tisztségek, azon belül is egy fajtájuk viselése jellemző a Breuner családra. Egy udvari főmarsallon kívül egy főistállómester, négy udvari kamaraelnök (és egy főhadbiztos) tartozik közéjük. Különleges eset a 18. században feltűnő Colloredo családé, két udvari főmarsallal és két birodalmi alkancellárral. A vezető elit második nagy csoportjában, a kormányzati elitben két kategóriát különíthetünk el: az osztrák-német és a cseh csoportot. Az első csoportba tartozók mindegyikének specifikus a sorsa. A Sinzendorff család első tagja, aki udvari kormányhatóságot vezet, Georg Ludwig Sinzendorff udvari kamaraelnök, merész manufaktúravállalkozó, majd egy óriási pénzügyi botrány „hőse", bukását csak hónapokkal éli túl. Fia, Philipp Ludwig Wenzel Sinzendorff, a 18. század első felének egyik vezető Habsburgállamférfia az újrakezdők konok energiájával verekszi fel magát katonai, majd diplomáciai pályán az Udvari Kancellária élére. Az udvari kancellár Sinzendorff újrakezdő, 17. századi elődje, Theodor Athlet Heinrich Strattmann viszont (legalábbis a Habsburg vezető elitben) homo novus. A neuburgi udvarból (ott udvari tanácsos és alkancellár) kerül Bécsbe, ott jut az arisztokrácia sorába is. Némileg hasonló, de még jellemzőbb pályát fut az első Seilern. Ifjan Károly Lajos pfalzi választófejedelem udvarában teljesít szolgálatot, s a református udvarban át is tér evangélikusból reformátusra. Ott már államtitkár és kormánytanácsos, amikor (némi bonyodalmak után) kilép a választó szolgálatából, Bécsbe költözik, s a gazdával újra hitet is cserél: katolizál. Osztrák udvari kancellárságig emelkedik. Agglegényként hal meg, egy unokaöccsét fogadja örökbe, aki diplomáciai és kormányzati pálya végén jut az udvari másod-, majd főkancellárságba. A második csoportba cseh nagyarisztokraták tartoznak. Félig-meddig idesorolhatók a már korábban említett Lobkowitzok és Martinitzok is, hisz az ő feltörésük is egy-egy cseh főkancellár érdeme, de a klasszikus eset a Kinskyeké. Négy cseh főkancellárt adnak. Ezen a vezető eliten belül a századfordulón és az azt követő jó másfél évtizedben egy nagy fontosságú fordulat figyelhető meg. A 17. század utolsó évtizedeiben a Habsburg Birodalmat lényegében még a hatalmi elit kormányozza; mint látni fogjuk, még I. József is a főudvarmestert, Salmot állítja 1705-ben kormányzata élére. Az I. Lipót uralkodásának utolsó éveiben kierőszakolt személyi változások, majd az 1705-tel kezdődő átszervezések azonban óhatatlanul hozzák a változást a szakszerűség követelményének irányába. III. Károly kormányzatának kulcsemberei Savoyai Jenő, a képességei és energiái révén újra felemelkedő Sinzendorff és az imént már „főrangú szakember"-ként jellemzett Gundaker Starhemberg. A főudvarmester és a többi hagyományos fötisztségviselő háttérbe szorul a Haditanács elnöke, az osztrák főkancellár és az udvari kamaraelnök, majd a Finanzkonferenz talán legbefolyásosabb tagja mögött. A változás a szakszerűség irányába még nem rohamos (polgár vagy kis- és középnemes sorból feltörő személyek még csak a kormányzati elit második vonaláig jutnak el — gondoljunk Mikosch Finanzkonferenz-i tanácsosra, Hilleprand udvari kamarai alelnökre vagy