Trócsányi Zsolt: Habsburg politika és Habsburg kormányzat Erdélyben 1690–1740 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 8. Budapest, 1988)

II. A második Habsburg-berendezkedés (1708—1730)

Nincs nyoma annak, hogy Haan 1712 nyarán ércbánya- és pénzverésügyi javaslatokat is tett volna az Udvari Kamarának. 1714. november 4-én javasolta a Kornai (Abrudbánya melletti) tó kitisztíttatását, annak vize szükséges lévén az abrudbányai és környékbeli érczúzó müvek folyamatos működéséhez. Az Udvari Kamara (1715. január 22-én) hozzá is járult ehhez.

143 A kincstári gazdálkodás többi ágazatairól Haannak 1712-ben még kevésbé lehetett érdemi mondanivalója. A tized bérletének a 16. századi szekularizáció óta kialakult rendszerén nem lett volna tanácsos változtatni, mert ez élesen sértett volna rendi érdekeket, anélkül, hogy jelentős jövedelemnövekedést hozott volna a kincstár számára.

144 Haan ugyan 1712 júliusában számba vette a vármegyei tizedek bérösszegeinek csökkenését I. Rákóczi György korától 1711-ig,

145 s bizonyos igazgatási rendszabályokat és a tizedbérlet-fizetési mentességek csökkentését tartotta volna helyesnek.

146 Bizonytalan, hogy Haan egyáltalán felterjesztést formált-e ezekből a feljegyzésekből. Uralkodói vagy udvari kamarai állásfoglalás nem ismeretes e kérdésben. A legfontosabb erdélyi kincstári jövedelmek, a sójövedelmek kérdéséről szintén maradt fenn egy összeállítása 1712 júliusából. Szakszerű, de különösebb ötletek nélküli leírás ez a sóbányák állapotáról, a Marosportus és Szeged közti sószállításról, továbbá a dévai és somlyai sólerakatról, kisebb javaslatokkal.

147 Ez esetben is kérdéses, hogy ezek eljutottak-e a kormányzat felső szintjéhez? Onnan mindenesetre nem történt rájuk reagálás. Ez tehát az indulás az 1712—1730-i korszak kincstári politikájában. A továbbiakban előbb azt kísérjük nyomon, ami az időszak kincstári politikájának ellentétes tendenciái (decentralizáció, ill. a Neoacquistica-területek tekintetében éppen a központosítás megerősítésének szándéka) között eléggé állandó marad. Vegyük elsőnek a kereskedelempolitika kérdését (ennek egészét s olyan részletkérdéseit, mint a vámpolitika és az idegen kereskedőelemek jogvédelme). E tekintetben a kezdeményező szerepe elsősorban a rendeké — igaz, hogy követeléseik skálája eléggé szük, igényeik megfogalmazása általános. Az 1712 májusában az új uralkodóhoz küldött követségük instructiójában az ország termékeivel (marha, só „s -egyéb hasonlók") való szabad kereskedelmet és ebben a haza fiainak biztosítandó elővételi jogot követelik.

148 A továbbiakban ez az igény a sókereskedelem szabadságára szűkül; ezt sürgetik a magyar megyék és a Partium az 1717. január l-jén összeült országgyűléshez benyújtott folyamodványukban.

149 1718-ban, most már a három natio követelése elsősorban Hunyad megye sérelme orvoslásának igényére korlátozódik: az ottaniakat a bánáti sókereskedelem korlátozása oly mértékben sújtja, hogy alig tudják kifizetni adójukat. Haan, a postulatumok címzettje, egyszerűen arra hivatkozik, hogy a Bánát Habsburg-kézre kerülvén, ott új sóügyi rendtartás van, ezzel járt együtt az odairányuló szabad sókereskedelem eltiltása.

150 Az 1724. eleji országgyűlésen csak a magyar megyék követelik a „szegénység" (azaz az adózó nép) szabad sókereskedelmét.

151 1724 nyarán Szászvárosszék fordul a Guberniumhoz a só szabad kereskedelmének igényével, azt hangoztatva, hogy a kincstárnak jelentős haszna lenne abból, hogy így jóval több sót adhatna el.

152 1 729 júniusában ismét a rendek egésze tartana