Trócsányi Zsolt: Habsburg politika és Habsburg kormányzat Erdélyben 1690–1740 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 8. Budapest, 1988)

Bevezetés

hitelezők által nyújtott kölcsönök összege is meghaladja a 4 millió forintot. A kincstári (és más) főtisztviselők csoportjából csak a Bartholottiak igazán erősek, együtt kb. 1,25 millió forintos hitelükkel (és az 1712-i Gaun—Zankoni— Bartholotti-hitelben való részesedésükkel). Ezeknek a hiteleknek egy része természetesen visszafizetésre kerül már az 1703— 1714-i időszakban. Gundaker Starhembergnél említettük is ezt; de Czernin 1703-i óriási kölcsönének is kis híján kétharmada vissza van fizetve 1711-ben. Anélkül, hogy pontos képünk lenne ezekről a visszafizetésekről, feltételezhetjük, hogy a legfontosabb belső hitelezők által ebben az időszakban nyújtott kb. 20 milliós hitelnek mintegy 40-50%-a vissza van fizetve 1714-ben. Ez viszont egyértelmű azzal, hogy az államadósságoknak (az ún. „ócseh" adósságokat nem számítva) 1701—1711-i kb. 27 millió forintos növekedése (továbbá az „ócseh" adósságok nem ismert mértékű emelkedése) nem elsősorban a belső hitelek következménye, hanem a külső (főleg angol—holland) kölcsönöké. A Habsburg Birodalom helyzete nemcsak a nemzetközi politika területén függ a tengeri hatalmak politikájától, hanem pénzügyi vonatkozásban is ez országok pénzügyi politikájától és bankházaitól. Ezt a birodalmat a munkánkban tárgyalt korszak jó egy évtizedében jórészt aggastyánok kormányozzák, rutinnal, de már kevés mozgékonysággal. I. Lipót uralkodásának utolsó éveiben a 40 év körüli államférfiak csoportja (Savoyai Jenő, Wratislaw cseh alkancellár, az ifjabb Sinzendorff, Gundaker Starhemberg) áttöri ezt a széteső frontot; a Birodalom kormányzata most tetterős, koncepciózus vezetők kezébe kerül — hogy aztán már egy évtizeden belül megkezdődjék és a továbbiakban egyre erősödjék a szétesés: Wratislaw fiatalon meghal, Savoyai Jenő és Gundaker Starhemberg elhidegül egymástól (Savoyai Jenő 1714—1715-ben semmit sem tesz Starhemberg udvari kamaraelnöki pozíciójának megvédésére), a továbbiakban a herceg és Sinzendorff kerül szembe egymással. Udvari csoportrivalizálásokon (nemegyszer intrikákon) keresztül viszi a Birodalom kormányzatának terhét (gyakran bukdácsolva) a meglehetősen szűk vezető garnitúra — az igazi buktatók azonban nem ezek, hanem a Habsburg Birodalom függősége a tengeri hatalmaktól, majd (a spanyol—orosz szövetségi terveket követő külpolitikai vereségek után) külpolitikai elszigetelődése, s a Birodalom belső pénzügyi és ebből következő katonai gyengesége. Mindehhez szubjektív tényezőként hozzájárul a vezető garnitúra elöregedése: Savoyai Jenő, Sinzendorff, Gundaker Starhemberg az 1730-as években 70-en túli, vagy legalábbis 70-hez közeledő aggastyánok — majdnem abban a korban, mint 1703 táji ellenfeleik. A vezető tekintélyek árnyékában nem nő fel — nem tud felnőni — tehetséges fiatal apparátus. Savoyai Jenő kreatúráiról, egykori fiatal tisztjeiről az 1730-as évek vesztett háborúiban derül ki, hogy nívóban mennyivel alatta állnak mesterüknek; a Birodalom kamarai apparátusában az 1730-as években is van néhány igen tehetséges és nagy tapasztalatú pénzügyi szakember (ha nem is Becher szabású zsenik, vagy legalább Mikosch méretű kormányzati reformerek, de azért kitűnő kapacitások, több évtizedes gyakorlattal), de sokkal kevesebb, mint ahányra a Habsburg Birodalom nem egyszerű szerkezetű és (említettük) gyenge lábon álló pénzügyeinek jobb karba tételére szükség volna.