F. Kiss Erzsébet: Az 1848–1849-es magyar minisztériumok (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 7. Budapest, 1987)

I. A felelős kormányról szóló 1848-as törvény

alkotmány- és polgári fejlődésellenes intézkedéseinek. A konkrétabb elképzelések ütját elvághatta a felmerülő kérdés, hogy a cikkely érvénybelépése esetén vajon melyik kormányszéket lehetne mint kormányt felelősségre vonni az országgyűlés előtt? Felfogható-e a helytartótanács magyar kormányként? Nyilvánvaló volt, hogy ez a kormányszék nagyon is Bécs irányítása alatt áll ahhoz, hogy teljes felelősséggel számot adhatna az országnak. A bécsi szervek a magyar képviseleti szervnek semmilyen elszámolással nem tartoztak. Logikusan következett volna tehát, hogy kinyilvánítsa a reformellenzék, miszerint teljes átalakítás, teljesen új alap kell az önálló felelős magyar kormány létrehozatalához. Ezt a logikus gondolatot azonban részleteiben senki sem vezette végig, ezért — nemcsak az 1843as vita során — egy általános irányvonal kitűzésénél maradtak. Megítélésünk szerint az Ausztriával összefűző kapocs az oka annak, hogy 1848 előtt nem jött létre a felelős kormány szervezésének konkrét, részletes programja. Az ellenzék soraiban egy részletkérdésről, a központi kormány és az önkormányzatok közötti viszonyról bontakozott ki komoly eszmecsere, mondhatni elvi harc. A centralisták és az önkormányzatot védők vitája valamennyi részletének elemzése külön monográfia témája lehetne, mi utalunk témánk szempontjából a legfontosabbakra. Az önkormányzatok, elsősorban a megyék jelentették a magyar nemesség és a reformnemesség felfogásában is az ősi alkotmány biztosítékát, a jogokért való küzdelem biztos hátországát. Ez a nézet évszázadok alatt ivódott be a köztudatba, az idegen országvezetés ideje alatt. Ez a felfogás sajnálatos módon akkor is tovább élt, amikor saját központi kormány létrehozásáról volt szó. Ennek következtében az önkormányzat mindenhatóságában és elsőbbrendüségében hívők — az évszázados hagyományoknak megfelelően — a felelős kormánnyal is szembeállították az önkormányzatot, ahelyett, hogy az ország kormányzásának központi és helyi megvalósulását egyszerre látták volna bennük. A centralisták elméleti, tudós férfiakból, doktrinerekből álló csoportja nevét is arról kapta, hogy a központosított modern parlamentáris államof tekintette olyan végcélnak, amely Magyarországot a fejlett államok sorába emelheti. Eötvöst, Szalayt, Csengeryt, Kemény Zsigmondot, Lukács Móricot a doktriner névvel majdhogynem úgy illették a kortársak, mintha kozmopolitát mondtak volna. A magyar reformnemesség többségével szemben ugyanis — a tisztán elméleti alapon képviselt reformeszmék következményeképp — elvetettek több olyan ősrégi magyar önkormányzati intézményt, amely a nemesség számára szinte hazaárulásként hatott. Nemcsak felelős kormányt, modern, népképviseleten alapuló (előjogoktól mentes, megyei utasítások nélküli) parlamentet, sajtószabadságot stb. pártoltak, hanem elvetették az önkormányzatnak, a községi rendszernek azt a formáját, amit a megye jelentett. Lehetetlen — mondották — és a központi kormánnyal meg nem férő, hogy az önkormányzatnak olyan politikai jogai vannak, amelynek folytán szembeszegülhet a központi rendeletek végrehajtásával, vagy az, hogy a központi rendeletek és az önkormányzatbeli statútumok egymással ellentétben lehetnek. „Ne az legyen a fő gondunk, hogy a kormánynak opponálhassunk, hanem az, hogy a kormány úgy legyen szervezve, miszerint mennél kevesebb ok legyen az opponálásra" — idézi a centralistákat Horváth