F. Kiss Erzsébet: Az 1848–1849-es magyar minisztériumok (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 7. Budapest, 1987)
IV. Kormányzóság és Szemere Bertalan miniszterelnöksége (második minisztérium), 1849. április 19.—augusztus 11.
döntsék el, kit lehet újra alkalmazni azok közül, akik Debrecenben nem teljesítettek szolgálatot. A kérdés minisztertanácsi előadója Duschek volt, aki az ügyet annál is inkább szívesen kezelte, mivel minden lehetséges eszközzel igyekezett menteni az esetleg vétkes, volt kormányszéki tisztviselőket. Noha a közvélemény legszívesebben egy külön e célra létesített igazoló bizottságot látott volna az ügyben tevékenykedni, 78 Duscheknek sikerült elérni, hogy az igazolási eljárást minden miniszter a saját hatáskörében bonyolítsa le. A minisztertanács előtt azzal érvelt, hogy így majd sikerül elkerülni az első minisztérium idején elkövetett szervezési hibákat, de elsődleges — és be nem vallott — indoka a hivatalnokok mentése volt. A miniszterek csak vita után fogadták el ezt a megoldást. 79 A május 31-i rendelet értelmében l) a régi kormányszéki, a minisztérium által 1848-ban sem alkalmazott hivatalnokok — ha nem bűnösök — 1849 végéig kapják a törvény által biztosított teljes fizetésüket, ez után nyugdíjazni kell őket; 2) a Pesten maradottak — akár kaptak erre parancsot, akár nem — a miniszterek elbírálása szerinti időponttól kapnak újra fizetést a minisztériumtól; 3) a nem alkalmazott volt minisztériumi hivatalnokok — ha nem bűnösök — a régi nyugdíjrendszer szabályai szerint nyugdíjaztatnak. 80 Ez a Duschek által fogalmazott néhány pont szellemében igencsak eltér a május 2-i minisztertanácsi irányelvektől, amely kimondotta: „csak azokat tekinti alkalmazhatóknak, kik a nemzeti kormányt nem hagyták el, midőn székhelyét megváltoztatta". A hivatalnokok szoros kötelességévé tette, igazolják magukat arra nézve, „hogy az ellenség által megszállott helyeken önkényt nem maradtak". Ezzel szemben a pénzügyminiszteri rendelet expressis verbis nem szól igazolási kötelességről. Legfőbb problémája, hogy kinek, milyen időponttól kezdve jár újra fizetés. Hasonlóképpen furcsa, hogy Duschek olyan rendeletekről beszél, amelyek értelmében egyes tisztviselők Pesten maradási parancsot kaptak volna. A minisztereknek akkor debreceni kiküldetési parancsokat kellett osztogatni — más kérdés, hogy ez kapkodva, körültekintés híjával történt —; maradásra egyedül Duschek bíztatta tisztviselőit. A minisztérium úgy intézkedett, hogy a Pesten maradt hivatalnokok a kormány Pestre küldött kormánybiztosánál, Irányi 78 Gánóczy József postaosztályi fogalmazó (volt ORPO-hivatalnok) az ellenség uralma alatt Pesten maradt hivatalnokok igazolása végett egy bizottmány felállítását javasolja a miniszterelnöknek. 1849. jún. Kormányzó, Elnöki 1849:8130. k. eln. sz.; KLÖM XV. 540. 79 1850. júl. 12-i kihallgatása: Duschek-per fol. 561. 80 Duschek-per fol. 270. 1849. máj. 31. 115/PM sz. (elnöki); KLÖM XV. 445^Í46. Érdemes összehasonlítani azzal a változattal, amit a per során a volt pénzügyminiszter előadott. Eszerint az általa 1849-ben kinyilvánított elvek: l. minden miniszter önálló bírája (selbstandige Richter) hivatalnokainak; 2. egy tisztviselőre nézve sem lehet hátrányos a hg. Windisch-Grátz alatt teljesített szolgálat; 3. a bűnösnek talált, elbocsátandó hivatalnokok között különbséget kell tenni aszerint, hogy szolgált-e 1848. márc. előtt. Ha nem, rá nem vonatkoznak az 1848-as törvények fizetésbiztosító rendelkezései; 4. minden 1848. márc. előtti juttatást továbbra is fizetni kell, tekintet nélkül arra, hogy az illető a birodalom mely részében szolgált; 5. az osztrák államadósság kamatait folyamatosan jóvá kell írni. Duschek-per fol. 561—562. Ezeket az elveket Duschek nem merte volna kimondani a magyar minisztériumban, az osztrák bíróság előtt viszont ebben tetszelgett. A fenti pontok az osztrák igazolási elvekhez álltak közel.
