F. Kiss Erzsébet: Az 1848–1849-es magyar minisztériumok (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 7. Budapest, 1987)
IV. Kormányzóság és Szemere Bertalan miniszterelnöksége (második minisztérium), 1849. április 19.—augusztus 11.
Véglegesen március végén—április elején rajzolódott ki benne a terv. A békepárt alkudozó kedvét elvette a Függetlenségi Nyilatkozat, ugyanígy a hadsereg ingadozó vezetőiét is. A képviselőket Kossuth úgy tájékoztatta, hogy a hadsereg óhajtja a függetlenség kimondását, Görgeit pedig úgy, hogy a Ház maga. Görgei előzőleg nem fejtette ki nyíltan ellenzését — holott lett volna alkalma például az április 7-i gödöllői értekezleten —, utólag annál inkább. Görgei és a békepárt kölcsönösen megkísérelte az együttműködést Kossuth tervei ellenében, de végül is nem tudták összehangolni elképzeléseiket. 15 A Függetlenségi Nyilatkozat óriási meglepetés volt az egyezkedésre hajlamos politikusoknak, egy időre megbénította őket. A felszín nyugalma ellenére azonban a kedélyek erősen hullámzottak, hamarosan teret nyert a két párt harca a kormányforma, valamint a kormányzó hatásköre, a kormányzó és a felelős minisztérium viszonyának kérdése körül kibontakozott vitában. 16 A nyilatkozatot nyíltan nem bírálták — ezt legfeljebb Görgei vagy Duschek engedte meg magának szűk körben —, de támadták vagy vitatták a nyilatkozat által előállott kormányzati formát. 2. A KORMÁNYFORMA. A KORMÁNYZÓ ÉS A MINISZTÉRIUM VISZONYA. HATÁSKÖR, ILLETÉKESSÉG A létrejött ideiglenes kormányforma lényegében megfelelt a polgári parlamentáris köztársaságnak: a kormányzó elnök felelős minisztériummal kormányzott. A minisztérium és ő maga az országgyűlésnek felelősséggel tartozott, ezzel intézményesen biztosították a népfelség elvét. „A valóságos gyakorlat alapján kétségtelennek kell tekintenünk, hogy a Függetlenségi Nyilatkozatot követően az államvezetés polgári köztársasági jellege valósult meg hazánkban." 17 A köztársaságot nem kiáltották ki, hiába agitált érte a baloldal Kossuthnál, Kossuth maga is ódzkodott tőle, s inkább nyújtotta volna a koronát egy másik idegen dinasztiának — vagy 15 Több, Kossuthtal kisebb-nagyobb mértékben szembenálló politikus visszaemlékezésében megtalálható a Ház és a hadsereg egymás elleni „kijátszása" a nyilatkozat tekintetében. így: Szemere 1853. III. Abt. 81.; II. Abt. 61.; Görgey 94.; Duschek-per fol. 218. Görgei arról is ír, hogyan bízta meg Klapkát a békepárttal való egyezkedéssel. Az a véleménye, hogy az országgyűlést a nyilatkozat helyeslésében befolyásolta a „Kossuth és ügynökei által fanatizált debreceni lakosság terrorizáló magatartása" is. Erről Révész megemlékezik, s úgy találja, hogy Kemény Zsigmond, Kovács Lajos és mások emlékezetével szemben, a közvélemény és az ország szabad akarata támogatta Kossuthot e törekvésében. 16 A két párt harcáról lásd: Varga Zoltán 177—178. Ő a két párt harcaként fogja fel a novemberi minisztériumi átszervezési kísérletet is. 17 Beér—Csizmadia 115. (Kiemelés: F. K. E.) Itt részletes elemzést találhatunk az oktrojált alkotmányról, a Függetlenségi Nyilatkozatról és a Szemere-kormányról (106—115.).
