Trócsányi Zsolt: Erdély központi kormányzata 1540–1690 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 6. Budapest, 1980)

Bevezetés

(alattvalók engedelmességben tartása, szakemberek nevelése a kormányzat növekvő tevékenységének ellátására, állambiztonsági kontroll a szellemi életen). A céhek, kereskedőtestületek, privilegiált városok jogai lényegében intaktak — a központi kormányzat megelégszik a központi hatalom szükségletei szerinti termelés (elsősorban hadfelszerelések előállítása, katonai építkezések elvégzése) biztosításával. Az abszolutizmus első szakasza erre a fejlett feudális centralizációra épül. Örökli annak vívmányait, s emellett fokról fokra megjelennek benne az új elemek: a vivum aerarium védelme a földesúri önkény ellen, az egyházpolitika e fázisában az államegyház határozottabb kialakítása (értve ezen a magyarországi gyakorlatban a nem uralkodó egyházak minél erősebb visszaszorítását), a gazdaságpolitikában az árak, mértékek, pénzforgalom intenzív szabályozása és ellenőrzése, a kereskedelmi monopóliumok, a céhszabályozások. A hadszervezetben uralkodó szerepre jut az állandó hadsereg. Erőteljesen megindul a kormányzat szervezeti, ügyintézési modernizálása. Az már a fejlődés második szakaszában, a felvilágosodott abszolutizmusban következik be, hogy a központi hatalom már igen kevéssé tartja tiszteletben a rendek jogait. Határozott kézzel belenyúl a földesúr—jobbágy viszony addig magánjoginak tekintett részeibe is: úrbérrendezést hoz létre (vagy legalábbis ahhoz közelítő jogszabályokat léptet életbe), egyébként is lépten-nyomon szabályozza úr és jobbágy viszonyát. Az egyházat jócskán visszaszorítja a szorosan vett lelki gondozásra: államilag szabályozza az iskolaügyet, megszünteti vagy legalábbis korlátozza a főpapság világi tisztségviselését, feloszlatja a központi hatalom számára hasznos tevékenységet nem folytató (vagy arra éppen veszélyes) szerzetesrendeket (vagyonukra természetesen rátéve kezét), a szellemi élet más területeinek ellenőrzését is kiveszi az egyház kezéből vagy legalábbis csökkenti hatalmát e téren. Ha a céheket nem is számolja fel, de korlátaikat erősen áttöri a manufaktúrák engedélyezésével; még nem polgári iparszabadság ez, de már áttörés. Erőteljesebben átlépi a rendi határokat az iskoláztatás jogát, a hivatalnokréteget illetően. Ezek lennének azok a tágabb keretek, amelyeken belül a 16—17. századi Erdély kormányzatának helyét keresni igyekszünk. Itt ismét csak utalásszerűén térhetünk ki rá: nincs módunkban az erdélyi fejedelmi hatalom gazdasági-társadalmi alapjainak részletes vizsgálatába bocsátkozni. Csak jelezhetjük, hogy Erdély gazdasági-társadalmi fejlettsége már 1540 tájban el van maradva a török uralom alá nem került Nyugat- és Észak-Magyarországé (a királyi Magyarországé) mögött: a feudalizálódás a Székelyföldön gyenge, a Királyföld speciális helyzete ismeretes, a városi fejlődés is elmarad a királyi Magyarországé mögött. Nem alakul ki a magyarországihoz hasonló oligarchia sem, az erdélyi arisztokrácia élvonala is a magyarországi második vonalba ha felér — í 11. egy-egy magyarországi vagy Erdély széli oligarcha ragadja meg Erdélyben a hatalmat, s próbál ott több-kevesebb időre dinasztikus hatalmat teremteni (Zápolyák, Báthoriak, Rákócziak; Bethlen Gábor és Apafi kivételnek számít). Hatalmuk alapja magánvagyonuk (amely, birtokról lévén szó, esetleg nagy részben vagy — uralmuk kezdetén — egészében az