Trócsányi Zsolt: Erdély központi kormányzata 1540–1690 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 6. Budapest, 1980)
I. A fejedelmi tanács
tevékenységéről tudunk, azt nincs értelme úgy tárgykörönként csoportosítani, mint ezt az 1637-től 1645-ig tartó időszaknál tettük. Lényegében néhány elszórt mozzanatról van szó (bármennyire fontos kérdésről is), s a fejedelmi tanács szerepéről II. Rákóczi György lengyel hadjárata elhatározásában. Ami előbb a tanács 1649—1656 közötti egyes megnyilvánulásait illeti, 1649 áprilisában két ízben is találkozunk vele: Barcsai Temesvárra menetele kapcsán (követsége feltehetően a fej edelem változás bejelentése vagy újonnan kinevezett pasa üdvözlése) 650 s a havasalföldi követ érkezése révén. 651 1650 májusában Rákóczi ismét Kemény censuráját kéri egy (vakhírnek bizonyult) Erdély elleni török támadási terv ügyében. 652 Fontosabb az előbbinél az a helyzetelemzés, amelyet Kemény 1652. január 8-án ad fejedelme rendeletére a török—német viszony állásáról. 653 1 654 januárjában Moldva ügye (hadfogadás §tefan-Vodá számára) és Barcsai tervezett portai főkövetsége tanácsúri censura tárgya, 654 1 6 5 5 nyarán a havasalföldi helyzet s egyben a lengyelek segélysürgetése. 655 Az év végén az északkeleti háború tágabb kérdéskörében találkozunk sűrű egymásutánban három Kemény-censurával. 656 Hangsúlyozni szeretnénk: Keménynek bizonyíthatóan nagyobb befolyása volt a II. Rákóczi György kori erdélyi külpolitikára, mint amennyi az előbbiekből látható. Itt azonban csak kifejezett censuráival foglalkozunk; más vonatkozású külpolitikai szerepét (diplomáciai levelek stb. fogalmazása) a kancellária történetének bemutatásánál tárgyaljuk. Egyben megjegyeznénk: arra is van utalás (Barcsai alább bővebben ismertetendő 1656. szeptember 6-i censurájában), hogy a tanács plénuma több ízben foglalkozott 1656 szeptembere előtt is az északkeleti háború kérdéseivel; e tanácsülések időpontja azonban pontosabban nem ismeretes (az első Rákóczi Földvárott létekor folyt le, a második egy svéd követ Gyulafehérvárra érkeztekor), s a tanácsurak állásfoglalásából is csak az, amit Barcsai állít, hogy ti. ő az első alkalommal sem javasolta a lengyelekkel való szövetséget, a többi tanácsurak azonban azt látták volna jónak, a svéd követ Gyulafehérvárott jártakor pedig ismét a tanács többségével került szembe: azok a lengyelekkel mint szomszédokkal való barátságot javallottak, ő viszont a svéd szövetséget, azzal az indokolással, hogy a svédekben még nem csalódtak (I. Rákóczi György sem), a lengyelekben viszont mindig, s a svéd szövetség a protestáns ügynek is használna. A fejedelmi tanács 1656. szeptember eleji véleménynyilvánításával az előbbieknél bővebben kell foglalkoznunk. A tét itt Erdély belépése az északkeleti háborúba (amelyből addig majd egy évtizeden át érdemben kívül maradt), s az 1657-i lengyelországi vereség a viszonylagos önállóságot élvező Erdély történetének egyik legfontosabb fordulópontja, s alaposabb meggondolásra a magyar történelem egészének is egyik döntő sorsfordulója. Arról van szó, hogy sikerül-e (II. Rákóczi György erdélyi alapbázisával, a neki jutó Dél-Lengyelországgal s akkor már a magyar korona megszerzésével is) valami „harmadik erőt" létrehozni a Habsburgok és a Török Birodalom erőtere közt; a lengyelországi vereség erre a kérdésre ad határozott nemleges választ. E ponton érdemes hát részleteiben nyomon kísérni: mi a fejedelmi tanács szerepe a döntés meghozatalában?
