Trócsányi Zsolt: Erdély központi kormányzata 1540–1690 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 6. Budapest, 1980)

VII. Az országgyűlések

jogai védelmére. 1636-ban pedig higgadt határozottsággal állja útját Bethlen István trónkövetelésének — s 1637-ben semmiféle koncessziót nem tesz a rendeknek hűségükért, hanem fejedelmi őrséget helyeztet a fiscalis várakba (kivéve a Bethlen István kezén lévő Husztot), s újra elmarasztaltatja Székely Mózeséket. Innen 1648ig egyenes az út, a fejedelem erőgyarapodása változatlanul tart. 1648 végén—1649 elején azonban itt egy újabb válság — I. Rákóczi György halála ti. keresztülhúzza (később derül ki, hogy végleg) a Rákócziak lengyel királyság-terveit, a dinasztia pozíciója átmenetileg meggyengül. Az 1649 eleji országgyűlés siet megerősíteni az uniót, kimondja a szabad kereskedés elvét (bár nem szünteti meg teljesen a fejedelmi monopóliumokat), s átfogó támadást indít a kincstári vagyon és igazgatás ellen, törvényt hoz egy sor rendi jog, mentesség védelmére, külön orvosol bizonyos székely és szász sérelmeket. 1650 októberében azonban, a fiscalis jószágok köfenek végleges meghatározásakor, kiderül, hogy a fejedelmi hatalom birtokbázisát nem sikerül megingatni — s ezzel az újabb rendi megmozdulásnak vége is. Csak 1657 őszén szólalnak meg újra a rendek, már a lengyelországi katasztrófa után. Ne időzzünk most a második nagy uralmi válság kavargásánál. Elégedjünk meg azzal, hogy Apafi rendkívül meggyengült fejedelmi hatalommal indulhat, szemben az alaposan megnőtt rendi igényekkel. Az 1657 utáni rendi ízű fejedelmi conditiókkal szemben az övé még azzal is rosszabb, hogy kincstartó állítására kötelezi, kimondja, hogy a fejedelem nem követelhet reversalist a rendektől, nem kényszerítheti őket a határokon túli katonáskodásra, nem követelhet felhatalmazást magának s a tanácsnak. Apafi számára reménytelennek tűnhetnék fejedelmi hatalmának komolyabb megerősítése, annál is inkább, mert hatalmának birtokbázisa a Partium nagy részének elvesztésével alaposan meggyengült, e területekkel együtt elveszett számára a bihari hajdúság Erdélybe nem menekült része, a székely katonaállomány pedig rettenetesen elpusztult Lengyelországban s az uralmi válság harcaiban. A történetírásunkban a „gyenge" epitheton ornanst viselő fejedelem ezek után 1662 tavaszától [!] kezdve fokozatosan eléri a fiscalis jószágok visszaszerzését, közben szisztematikusan növelve családi hatalmát (elődjei példája szerint feleségének zálogosítva el fejedelmi uradalmakat), s az őt támogató főúri pártét is. S minden különösebb törvényhozási ténykedés nélkül, de maradéktalanul biztosítja külpolitikai és hadügyi felségjogait is. 1667 tavaszára helyzete már oly erős, hogy nagyobb izgalmak nélkül vészelheti át Zólyomi Miklósnak a portára futását. Az 1670-es évek azért nem egy ízben hoznak némi rendi nyugtalanságot, Apafi egész uralmának távlatában vajmi kevés sikerrel. 1671-ben a nagy nekibuzdulás annyi eredményt hoz, hogy elítélnek egy második-harmadik vonalbeli udvari embert, aztán megelégszenek megszégyenítésével. 1672-ben viszont Apafi igen keményen veri vissza azt a támadást, amely Teleki Mihály magyarországi akciója ürügyén ellene irányul. 1674: a Bethlen János—Bethlen Miklós—Béldi-párt megbuktatja és elpusztítja Bánffy Dénest, felheccelve ellene a rendeket; Apafi helyzete meggyengül, törvénybe lehet iktatni egyes rendi követeléseket (egy személy ne viseljen több törvényhatósági főtisztséget, az ország költségén expediálandó követek nekik tegyenek jelentést). Béldit azonban ellenfelei