Trócsányi Zsolt: Erdély központi kormányzata 1540–1690 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 6. Budapest, 1980)

III. A fejedelmi kancellária

fiscalis directornak, egyesek ügye azonban függőben maradt (32 nemes szerződést kötött a várossal, 28an kívülmaradtak rajta). A város erre 1647 vége felé újra megkereste a fejedelmet; rendelkezzék úgy, hogy a contractuson kívül maradtak is fogadják el a többiektől jónak tartott megoldást. I. Rákóczi György 1648. január 12-i resolutiója a fiscalis director és az ítélőmester erre vonatkozó vizsgálatára hagyatkozik. A város replicájában megismétli a kérést: terjesszék ki a 28 nemesre is a contractust — ám maradjanak ezek személyükben nemesek, de a, bíró alá tartozzanak, s értsenek egyet a várossal. I. Rákóczi György előző resolutiójára hivatkozik 1648. szeptember 12-i válaszában, mire a város, felhányva, hogy a fiscalis director nem szállt ki vizsgálatra, biztosok kiküldését kéri. Az ügy az öreg fejedelem halála miatt majd egy évre elalszik; II. Rákóczi György csak 1649. szeptember 19-én válaszol annyit a városnak, hogy az országgyűlés után találják meg eziránt. A fejedelem azonban a gyűlésből Désen át tart ugyan Besztercére, de úgy el van foglalva, hogy a désiek nem tudják beadni neki kérvényüket. Besztercére küldik utána. Ott azonban megelőzi őket két dési nemes; azok elérik a fejedelemnél, hogy az úgy rendelkezzék: mindkét fél jelenjék meg Kolozsváron a decemberi törvényszakon a dolog rendezésére. A désiek e szerint is járnak el; a nemesek közül csak ketten jelennek meg — talán a többiek képviseletében, de a városiak úgy fogják fel a dolgot, hogy így a többi ottani nemesek majd nem tartják magukra érvényesnek a megállapodást. Újabb kérvényt küldenek hát II. Rákóczi Györgyhöz: az a következő országgyűlésen rendezze el az ügyet, vagy küldjön ki biztosokat (Dés 427—9). A désiek ügye itt tűnik el szemünk elől; az 1649jjtáni jó két évtizedben viszont más városok polgárságának és nemességének viszálya ad dolgot a kancelláriának. 1649. május 11-én II. Rákóczi György Kemény Jánost és Bethlen Ferencet küldi ki a nagyenyedi nemesek ügyének rendbeszedésére (Gyfv: Ly 9: II. Rákóczi György nyíltparancsai). Kolozsvár helyzetének 1660 után — közjogilag (a császári megszállás miatt) csak 1664 után — történt megváltozása e tekintetben is hoz problémákat. Annak az évtizedes vitának, hogy nemesek mennyi bort vihetnek be a városba, a hivatali levelezésben is találjuk lecsapódását. Kolozsvár feltehetőleg még 1664 végén kérvényt intéz (bizonytalan, hogy a fejedelemhez-e vagy az országgyűléshez) a borbevitel korlátozása iránt. Mielőtt azonban választ kapna rá, a nemesség is kérvénnyel fordul az országgyűléshez. így a város 1665 tavaszán megismétli kérelmét, azt is érvként vonultatva fel, hogy Kolozsvárt nem borral védik meg. A dolog ekkor (Apafi 1665. május 15-i resolutiója szerint) a másik fél kérvényére való válaszra „halad". (Kv. II. 184.) Szék esetében is csak egy fél fázisa ismeretes az ügynek: Doboka megye ír fel 1671. február 4-én a fejedelemnek panasszal amiatt, hogy a széki polgárok rendkívüli terheket vetnek az ottani egyházi nemességre, más sérelmeket is okoznak nekik. A megye azzal érvel a nemesség mellett, hogy a város véghely, az ottani egyházi nemesek strázsa- és más véghelyi szolgálatokat látnak el. A polgári telken lakó nemesek készek megadni a város adójának rájuk háruló részét, csak más, rendkívüli terheket ne kelljen vállalniuk (KJ: M). 1672-ben Marosvásárhely ügye van a napirenden. Az ottani nemesség nem akar a város tisztsége alá tartozni, úgyhogy Apafinak vasra veréssel kell fenyegetni az engedetleneket. A gyulafehérvári nemesek ügyét 1674 tavaszán az hozza mozgásba, hogy a fejedelmi praefectus a káptalani levéltárban talált egy I. Rákóczi György-kori (akkor végre nem hajtott) constitutiót, amely szerint az, akinek Gyulafehérvárott nincs exempta háza, hanem polgári telken lakik, évente adózzék róla. A praefectus executiót hirdetett május 25-ére, azzal, hogy akinek van exemptiója, addig producálja. A nemesek erre május közepe tájt a fejedelemhez fordultak kérvénnyel: a constitutiót I. Rákóczi György idejében sem hajtották végre, azután se, most szolgálatuk amúgy is megnőtt, bizonyítaniuk különben is nehéz volna (a hadakozás idején sokan elvesztették okleveleiket, a bizonyításnál felhasználható személyek meghaltak vagy rabságba estek), s ők egyébként is pénzért szerezték, amit birtokoltak. Addigi mentességükben való megtartásukat kérik. Apafi 1674. május 22-én úgy rendelkezik, hogy producáljanak a káptalanban talált constitutio szerint, „mert földünkön héjában Való embert, a ki ne adózzék nem szenvedünk." (RAKL: Tgy.) 795 Két ilyen esetet ismertessünk az Apafi-korból: 1675 elején egy Kovács György nevű lófő, akit a szegénység Nagyajtáról a brassóvidéki Apácára kergetett, a fejedelemhez fordul kéréssel: élhessen új házhelyén is lőfői szabadságával (egyébként minden szolgálatot s adót együtt hajlandó viselni a többi otthoniakkal). Apafi nem találja elég konkrétnak a kérdést; 1675. február 10-i resolutiójában magyarázatot kér. Kovács első replicájában aztán úgy magyarázza a dolgot: ha vissza akarna költözni Nagyajtára, mehessen, s régi szabadságával élhessen. Apafi erre február 27-én arra utasítja (nyilván az 1657 óta amúgy is igen megfogyatkozott székely katonaálrbmányt igyekezvén védeni), hogy Kovács lakjék Nagyajtán, másuvá nem bocsátja. A lófő újra replikáz: ő maradna, de kevés birtokukon nem