Trócsányi Zsolt: Erdély központi kormányzata 1540–1690 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 6. Budapest, 1980)

I. A fejedelmi tanács

érdekeket is féltve, igen részletesen ír erről: korábban se volt meghatározva, hogy a 80 000 tallérra emelt adót milyen aránybán kell aranyban s tallérban beszolgáltatni- (mindig elfogadták úgy, ahogy volt), a pénzzel útban vannak, a 15 000 arany követelése nem a szultántól vagy a nagyvezértől származik, a portai átváltás vagy kölcsön felvétele nagy kárral járna — s Bánffy Déneshez hasonlóan ő is attól tart, hogy a jövőben az egész adót aranyban követelik. így akár érvekkel, akár (ha kell) pénzzel a nagyvezér tiháját tartaná megnyerendőnek a dolog elsimítására. Béldi (november 2.; SzO VI. 333—4) maga is helyesli, hogy Apafi „keménykedést" rendelt a főkövetnek s társainak, bízik is bennük, de azért végül is odaírja: ha nincs másra mód, Apafi küldje be aranyban az adót. Haller János (november 1.; TMÁO V. 48—9) levélben keresse meg a portát, legalább arra hivatkozva, hogy Erdély későn tudta meg a porta kívánságát, s mióta 80 000 tallér az adó, úgy vették el, ahogy volt. Ily értelmű pótutasítást küldene a követek után is. Csak az egyre rezerváltabb öreg Bethlen János (november 1.; TMÁO VII. 505—6) javasolna engedékenységet, attól tartva, hogy az ellenszegülés veszedelmet hoz Erdélyre. Jobbnak látná Erdélyből aranyat küldeni, mintsem a portán váltani. Azt látja az egyetlen lehetőségnek, hogy Apafi a saját vagyonából adjon aranyat a tallér fejében; inkább ezt, mintsemhogy fejedelem s ország elvesszen — fejezi be. Teleki pedig (október 31. ;TM L V. 639—40), talán a magyarországi ügyek miatt nem akarván most hergelni a portát, kitér az állásfoglalás elől. Az országgyűlésig nem lát megoldást — írja; ha volna honnét, meg kellene küldeni az aranyat, de alig hiszi, hogy az egész ország szerét tudná tenni ennek. Megjegyzendő: Bethlen János Históriájában (II. 190—I.) úgy adja elő a dolgot, hogy a tanács fordult Apafihoz, a portai ügyvivő jelentésének nyomán, a török követelés teljesítése végett, s Apafi tagadta ezt meg. A torzítás tendenciája félreérthetetlen: az önigazolásé s Apafi támadásáé egyaránt. 930 Ez volt az a hírhedt, az erdélyiek által számtalanszor elátkozott defter, amely még a Szamoson túl, Belső-Szolnok megyében és Kővárvidéken is tudott Váradhoz hódolt falvakról. 931 TML VI. 11—3. A tanács megkérdezésének ebben az ,,első forduló"-jában Bánffy Dénes censurája (1672. január 14.; KJ: M) a döntő. A „major domus" nem annyira optimista, mint ura. Jó dolog az — kezdi —, hogy idő s alkalom nyílik Erdélynek a váradiakkal szembeni sérelmei orvoslására, de veszedelmes is, hisz a török a töröknek barátja, s a váradiaknak portai pártfogóik is vannak, pénzüket sem kímélik. Apafi se szánja most a költségeket; ha most nem költ, később nem lesz miért s mire. Országgyűlésig nem lehet várni az ügyben (annak összehívása időt kíván, s a rendeknek nincs pénze). Arról már feltehetően csak Naláczinak ír (szokás ekkor, hogy a fejedelemhez fordulók valamelyik udvari embert informálják bővebben arról, amit a fejedelemnek tömörebben írnak meg, s az referál Apafinak), hogy az Ali béggel tárgyaló bizottságba a tanácsból Telekit, Rhédeit, Haller Jánost s saját magát, más főrendek közül Kornis Gáspárt s Torma Istvánt javasolja. (L. erre: TML VI. 15.) Bánffy álláspontját támogatja hathatósan Teleki is (január 16.; TML VI. 17—20): nem 600, de néhány ezer tallér se sok Ali bég megnyerésére; a rendek bizonnyal megtérítik ezt Apafinak, de ha nem is, akkor is Apafié az ország s jövedelmei. Majdnem szó szerint ismétli Bánffy érveit: ha a fejedelem most nem költ, később nem lehet; ha az az eddig erre költötteket egyszerre adta volna a portán, most jobban állna a dolog. Még arra is figyelmezteti urát: Zólyomival szemben is megerősítheti magát a portán, ha most költ. A bizottságba ő a tanácsból belevenné Kapyt is (kihagyná viszont saját magát) s jóval megnyújtaná a többi főrendek s török szakértők sorát. A tanács többi részét pedig az ügy lezárásáig állandóan az udvarban tartaná, hogy sürgős döntés szükségé esetén kéznél legyenek. Haller János censurája (január 13. ; TMÁO V. 95—6.) részben egybecseng Telekiével. Emlékezteti urát: korábban is az volt a véleménye, hogy jobb volna egyszer nagyobb összeget rászánni a határ biztos rendezésére, mint évente 80000 tallérnál többet fizetni a bizonytalanért. Rövid országgyűlést tartana a szükséges költség előteremtésére (a 600 tallért ő is keveselli). Ali elé egy tanácsurat küldene, mellé Mikes Kelement adná, meg a partiumi határ jó ismerőjét, Erdélyi Györgyöt s végül egy tekintélyes szász személyt. Rhédei (január 14. ; TMÁO VII. 514—5) szintén országgyűlést tartatna a pénz előteremtésére, végszükségben pedig a kereskedőktől kölcsönözne pár ezer tallért. Személyi javaslatot ő nem tesz a biztosokra, de van egy fontos ötlete: a tárgyalásokig el kellene készíttetni a partiumi s erdélyi hódoltság adólajstromát (Bánffy Dénes már elkezdte), s törökre fordíttatva át kellene adni Ali bégnek. Béldi (január 17.; K J: M) szintén nem sajnálná a pénzt, s (anélkül, hogy néven nevezné őket) a két sóügyi kincstári szakembertől, Alvinczi Istvántól s Lipcsei Györgytől venne fel kölcsönt, azzal az indoklással, hogy azok úgyis nagy összeggel adósak az országnak. A bizottságra tett személyi javaslata gyökeresen eltér a Bánffyétól, bár nem indokolatlan: Boldvai Mártont (Székelyhíd utolsó erdélyi főkapitányát) küldené (az ismeri Várad feladásának körülményeit, s a szóban forgó területek helyzetét), Váradi Istvánt (az volt a portai ügyvivő