A magyarországi nagybirtok kormányzata 1711–1848 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 5. Budapest, 1980)

X. A nagybirtokkormányzat jellemzése

Az uradalmak és központok ügykezelését korszakunk első felében írnokok, jegyzők, napidíjasok, járuinokok, gyakornokok végezték. Hivatalszerű kancelláriákról csak a XVIII. század második felétől beszélhetek. Feladatuk elsősorban közvetítő jellegű volt, eljuttatták a birtokos utasításait az alsóbb szervekhez, illetve ezek jelentéseit hozzá, s ugyanakkor ellátták a személyéhez kapcsolódó feladatokat is. Az ügykezelést rendszerint maga a birtokos vagy az igazgatóság szabályozta. Az iktatás kezdetben tisztiszéki vagy igazgató tanácsi ülésenként újrakezdődő, a XVIII. század végétől évente végigfutó sorszámmal történt. A Károlyi uradalmak hivatalaiban 1788-tól, a többiekben ezt követően jelent meg az iratok nyilvántartása. Az iktató- (jegyző-) könyvekhez mutatók is készültek, a Festeticseknél titkos iktató és szakmutató is volt. Használták a levelező- (másolati), valamint az utalványozási könyvet. A legfejlettebb irattári rendszer a Károlyi és a Festetics központi hivatalokban alakult ki, ahol 1—29. kútfőt alkalmaztak. A XVIII. század első felétől a levéltár iránti érdeklődés növekedése tapasztalható. A családi (nemzetségi), központi, kerületi és uradalmi levéltárak hivatalszerűen a század közepétől működtek. Az Esterházy hercegi hitbizományon az 1750-es évektől, a Károlyiaknál 1769-től, a Csákyaknál az 1770-es évektől. A levéltár őrizte és megfelelő állapotban tartotta, rendezte az egyre terjedelmesebbé váló családi és uradalmi iratokat, jegyzékeket készített, adatokat szolgáltatott, iratokat szerelt, vezette a család genealógiáját. A levéltárnok — mint főtiszt — e feladatok mellett egyebeket is ellátott: részt vett a birtokigazgatásban, közigazgatásban, bíráskodásban, gazdálkodásban és pénzügyletekben. A nagybirtokkormányzat legjobban szervezett és ellenőrzött ágazata a pénz- és természetbeniek kezelése, igazgatása, legfontosabb szerve a számvevőség. Feladata az uradalmi számadók, számtartók által készített félévi és évi számadások felülvizsgálata. Alapelvként szolgált, hogy minden számadást két fórumon kellett revideálni. A számadásokkal kapcsolatban a számvevőség észrevételeket tett, megállapította a hiányokat és azok megfizetésében elmarasztalta a számtartó tiszteket. A központi, kerületi vagy uradalmi készpénzt kezelő hivatal a pénztár volt. Ide kerültek a beszedett pénzjövedelmek, az eladott termények, állatok ára, a bérleti díjak, a kamatok, ezek folyósították a tisztek, alkalmazottak készpénzjárandóságát, fizettek ki készpénzt urasági, tisztiszéki, bizottsági utalványozásra. Gyűjtőpénztár funkciót is betöltöttek, amennyiben az alsóbb szintű pénztárak készpénzmaradványait begyűjtötték. Legjelentősebb a kismartoni főpénztár, amely 1759-től évente szakadatlan sorban mérleget készített herceg Esterházy készpénzbevételeiről és-kiadásairól. 1759 és 1769 között pl. 5 463 773 Ft bevétele és 5 354 918 Ft kiadása volt. A pénzt és anyagot kezelő tisztek számadás, nyilvántartás valamint leltár vezetésére voltak kötelezve, a számadások vezetése uradalmanként változott. A legtöbb helyen félévenként, évenként készítették el és a főbb tételeket összesítve előbb a bevételeket, majd a kiadásokat tüntették fel. A XVIII. század közepétől egyre inkább mellékleteket is csatoltak. 1735-től próbálkoztak számadásmintákkal, 1805-től egyes uradalmak nyomtatott számadáskivonat formulárét használtak. A személyzeti jogkör gyakorlását, a megfelelő tiszti és alkalmazotti munkaerő kiválasztását, alkalmazását, besorolását, képzését, minősítését, az utánpótlás biztosítását a birtokos a testületi irányító szervekre ruházta. Az uradalmakat vezető gazdatisztek képzettsége a XVIII. században és a következő század elején nem annyira az oktatáson, mint inkább a gyakorlaton, a föld népének évszázados tapasztalatain alapult. Az urada-