Varga Endre: A királyi curia : 1780–1850 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 4. Budapest, 1974)
Második rész A Curia szervezete és ügyvitele, hatásköre és illatékesége
fizetnek. Az illetékek többi — legnagyobb — része ugyanis a personalist illeti, aki viszont a kincstártól kapott minimális összegű átalányon kívül ezekből a taxákból tartja fenn az irodát, s fedezi annak minden kiadását. 24 A felsorolt tevékenységi ágak közül a personalis országgyűlési és egyéb curián kívüli funkcióira nem térünk vissza, s a személynöki székre, mint a curiával párhuzamos, speciális hatáskörű, különálló felső bíróságra nem teszünk kitérést. Ugyanígy csak röviden foglalkozunk a personalis parancskiadásával és a kancelláriájában folyó hiteleshelyi tevékenységgel, minthogy ezek a kir. személynöknek nem táblaelnöki, hanem nagybírói jellegével kapcsolatosak, tanulmányunk közvetlen tárgyát tehát nem képezik. Egyébként is a bírói parancsok középkori intézményének, bonyolult rendszerének az alábbiaknál részletesebb ismertetése nem volna beilleszthető munkánk keretei közé: ez mint külön tárgy, külön tanulmányt igényelne. A bírói parancs (mandátum judiciarium) a feudális magyar jogrendszer egyik jellegzetes intézménye: a parancskiadásra jogosult méltóságok (a király, az ország nagybírái, valamint a nádor- és az országbíró ítélőmesterei) által a juriszdikciójuk alá tartozó hatóságokhoz vagy személyekhez intézett, kötött formájú rendelkezés, mellyel a parancskiadó a címzettet valamilyen jogi cselekmény megtételére utasítja, vagy attól eltiltja. A bírói parancs útján a nevezett dignitáriusok az alájuk rendelt hatóságok eljárásának minden szakaszára befolyást gyakorolhattak: valamely ügy elintézését szorgalmazhatták vagy hátráltathatták, pl. a perindítást, a per lefolytatását, vagy az ítélet végrehajtását sürgethették vagy megakaszthatták. — A bírói parancs intézménye a feudális anarchia korában a jogkereső felek érdekében, az eljárási hibák, visszaélések és erőszakosságok orvoslására alakult ki, a XVIII—XIX. században azonban már csak az eljárás hosszadalmasságát, nehézkességét és bizonytalanságát fokozta, s egyik szembeszökő tünete volt a társadalmi fejlődéstől elmaradott magyar jog korszerűtlenségének. 25 A bírói parancsok s a hiteleshelyi tevékenység középkori eredetének emlékét őrzi, hogy bár a personalis hivatalának megjelölése, mint láttuk, egyébként nem következetes, a szóban forgó viszonylatban azt mindig kisebb királyi kancelláriának nevezik. E kancelláriából bocsátja ki a personalis a különböző rendes és rendkívüli bírói parancsokat: pl. oklevélkerestető parancsokat (mandata requisitoria) az egyházi hiteleshelyekhez és más levéltárképző szervekhez, tanúkihallgatást rendelő, ún. „vallató" parancsokat (mandata compulsoria) a kir. tábla jurátusaihoz és a törvényhatóságokhoz, perbehívó parancsokat (mandata evocatoria) szintén a jurátusokhoz, pernek más fórumhoz áttételét vagy felterjesztését rendelő „átküldető parancsokat (mandata transmissionalia) az alsóbb bíróságokhoz. — A parancsok kiadásánál a personalis a király bírói pecsétjét használja (amit királyváltozás esetén a kancelláriának Bécsbe visszaküld, s onnan új pecsétet kap), a parancs 24 A fenti két bekezdésben foglaltakat apró mozaikszemekből kellett rekonstruálni. Ehhez Rescr. reg. (kir. t.) I. 738, 1295, 2513. Correap. 1. cs. Kiadóh. 1832. dec. 2, 1833. júl. 28, szept. 29. Iktatóh. (protoc.) 1833. jan. 24, febr. 27, márc. 8, 1834. szept. 9, 2. cs. Kiadóh. 1834: 104, 1835: 63, 3. cs. Kiadóh. 1839: 5, 10, Lt. vegyes cs. 1839: 64, 68, Lt. 1840: 47, 4. cs. Lt. vegyes cs. 1843. 151. Személyn. It. Acta praes. 135, 1443, 1543. Ez utóbbi jelzet alatt egy iratcsomó fekszik: a kisebb kir. kancellária bevételeiről és kiadásairól készült kimutatások az 1839 — 1847. évekből. A kimutatások e kancellária munkájába is betekintést engednek. 26 Mandata judiciaria s a Személyn. lt. Minutae mandatorum állagok.
