Varga Endre: A királyi curia : 1780–1850 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 4. Budapest, 1974)

Első rész A Curia történetének áttekintése, a Curia az egykorú társadalomba

I. A CURIA A XVIIL SZÁZAD VÉGÉN IL JÓZSEF REFORMKÍSÉRLETE (1780-1790) Mint a Bevezetésben láttuk, tárgyunkat a választott korszaknál jóval régebbi időre, a XVII. századra tett utalásokkal kell kezdenünk, hogy a magyar jogfejlődésnek egy összefüggő nagyobb periódusát egészében tudjuk érzékeltetni. Tárgyunk, a feudáliskori legfelső bíróság fennállásának utolsó szakasza, ezekkel az előzményekkel együtt foglalható egységes képbe, s gazdaság, társadalmi struktúra és jog összfüggése és kölcsönhatása, a korban így visszanyúlva bontakozik ki tisztán a munkánkban felsorakoztatott adatokból. A XVII. század folyamán a királyi curia működése egyre szaggatottabbá, rendszertelenebbé, egyre hiányosabbá vált. ítélkezése ekkor amúgy sem volt folyamatos, csak alkalmilag ült össze egy-egy törvényszakra, ha a király vagy helytartója összehívta. A XVII. század ismeretes viszonyai miatt erre mind ritkábban került sor, s ha egy-egy törvónyszakra mégis lehetőség nyüt, a teljes hatáskörű ún. nagy oktávák helyett ilyenkor is rendszerint csak kis vagy rövid oktávát, vagy rendkívüli oktávát tarthattak. Ezeken az ülésszakokon azonban a curia csupán szűkített hatáskörrel és csökkent illetőséggel, vagy a nyugati országrész, Alsó-Magyarország, vagy a keleti országrész, Felső-Magyarország ügyeiben járhatott el. Az utóbbi okból az ítélkezésnek állandó székhelye sem volt, az oktávákat a területnek megfelelően többnyire Pozsonyban, Nagyszombatban vagy Eperjesen tartották. A századfordulón, a kuruc szabadságharc alatt, a királyi curia tevékenysége, úgy látszik, teljesen elakadt (az 1704—1711. évekből egyetlen curiai per sem maradt fenn), Rákóczi 1708-ban létesített országos táblája pedig a hadihelyzet alakulása miatt működését éppen csak megkezdeni tudta. A magyar jogszolgáltatás felső tagozatának ilyen fokú s ilyen hosszú ideig tartó válsága után a curia 1724. évi újjászervezése, újjászületése, kétségtelenül jelentős eredmény volt. A Pesten felállított curia — az ország természetes központjába elsőként visszahelyezett dicasterium — a múltnál sokkal kedvezőbb helyzetben foghatott munkához, s ehhez mind az udvar, mind a rendek oldaláról nagy várakozás fűződött. Az eredmények azonban a várakozásnak nem feleltek meg. Ahogyan a XVIII. század előrehaladt, a magyar jogszolgáltatás — s benne a királyi curia — működésének hiányosságai egyre érezhetőbbé váltak. Bár ezeknek kiküszöbölésére történtek is intézkedések, a tárggyal foglalkozó — a perjog és a bírósági ügyvitel fejlesztését célzó — törvények és királyi rendeletek azonban csupán tüneti kezelésnek bizonyultak. Az egyes részkérdésekben eszközölt javítások nem szüntethették meg azokat az akadályokat, melyek most már nem külső körülményekből, (háborús pusztulás) bénító hatásából, hanem belső okokból,