Nagy István: A Magyar Kamara : 1686–1848 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 3. Budapest, 1971)

I.rész. 1686-1720

A számvevőség több irányú feladatai közül elsősorban a kamarai pénztári számadások, a pénztári bevételek és kiadások ellenőrzésével kapcsolatos teendőket kell kiemelni. A pozsonyi kamarai pénztár számadásait (negyedévi kimutatások, év végi számadások) először a számadásmester ellenőrizte, utána kerültek ezek a tanács ele felülvizsgálatra. A pénztári nyugtákat a pénztároson és ellenőrön kívül ő is aláírta, és az egyes tételeket naponként külön könyvekbe jegyezte fel. E naplók a megfelelő időben a pénztári számadások ellenőrzésére szolgáltak. A pozsonyi pénztár ellenőrzése nem ütközött különösebb akadályba. A vidéki tisztviselők pénztári számadásainak, pénztári munkájának ellenőrzése már nem volt ilyen könnyen megvalósítható. Itt a számvevőség munkája általában csak a negyedévi és az év végi számadások ellenőrzésére terjedt ki. Ezeket többnyire a számadásmester nézte át és a hiányokat közölte a tanáccsal. A tanácsnak jelentette a számadások beküldésének elmulasztását is. A számvevőség a vidéki alkalmazottakkal, a pénztárhoz hasonlóan, csak a tanácson keresztül érintkezett. A számadások beküldésére, a számadási hiányok megmagyarázására, tisztázására a tanács szólította fel az egyes kamarai alkalmazottakat. A számadásokat a pénz- és jövedelemkezeléssel foglalkozó tisztviselők (számadásokat ugyanis nemcsak pénzről, hanem anyagról ós eszközökről, terményekről stb. is vezetni kellett) többnyire személyesen nyújtották be. A kamara tanácsa minden számadással tartozó alkalmazottnak bizonyos időpontot jelölt ki, amikor személyesen megjelenvén, benyújtotta számadásait, s az esetleges számadási hiányokra is rögtön magyarázatot adhatott. A számadásmester a felülvizsgálatnál a bevételekről és kiadásokról először összegező kimutatást készített el, melynek alapján meg lehetett a hiányt vagy a hátralékot állapítani. Utána segédeivel tételről tételre átvizsgálta a számadásokat és az egyes tételeket összehasonlította a számadási bizonylatokkal. A kiadások igazolására szolgáltak a nyugták és az utalványok. A bevételeket, amelyek felülvizsgálata nehezebb volt, úgy igyekeztek ellenőrizni, hogy a számvevőség egy külön könyvbe minden egyes hivatal bevételeit és kiadásait külön rovatok szerint feljegyezte. A bevételeket, amelyeket esetleg más hivataloknál kiadások gyanánt jegyeztek fel, így ellenőrizni lehetett. A számadásra kötelezett tisztviselő vagyonával felelt a reábízott javakért s azok jövedelmeiért. Ezen felül óvadékot (kauciót) is le kellett helyeznie, sőt a tisztviselők házastársaitól biztosítékul a kamara kötelezvényt is kérhetett. A szám vevőhivatal külön kimutatásokat szerkesztett a hadikiadásokról, a hátralékokról. A számadásokat a számvevőhivatal után a tanács is ellenőrizte, majd azok felülvizsgálatra Bécsbe kerültek. A végső jóváhagyás itt történt meg, s a király döntött a hátralékok és a számadási hiányok dolgában is.

124 A szám vevőhivatalnál — bár ezt a jövedelmek növelésére irányuló törekvés indokolttá tehette volna — nem került sor 1686 után olyan változásokra, mint amilyeneket a pénztárnál láthattunk. Az ügyvitel kérdésével csupán az 1696. évi vizsgáló bizottság foglalkozott behatóbban, mégpedig azzal az ismert célkitűzéssel, hogy az ügyvitelt a meglevő keretek között pontosabbá és tökéletesebbé tegye. A bizottság pl. arra hívta fel a számvevőhivatal figyelmét, hogy a számadásokat az átvétel után azonnal vizsgálja meg és a megállapított hiányokat, hátralékokat haladéktalanul jelentse a tanácsnak, hogy az kellő időben intézked124 Ember Gy.: Az újkori magyar közigazgatás. 138 — 41.