Nagy István: A Magyar Kamara : 1686–1848 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 3. Budapest, 1971)

VI. rész. 1790—1848

valósággal nem tapasztalt" függetlenségét, újból követelte, hogy a pénzverést a magyar kamara alá helyezzék, a nemesfémet ne vigyék ki az országból, a tárnokmestert törvényes (pénzveréssel kapcsolatos) jogkörébe állítsák vissza, Budán pénzverőházat állítsanak fel, a pénz értékét országgyűlésen állapítsák meg, s a pénzcímleteken magyar feliratok legyenek. A rendek ugyanis nem ismerték el, hogy a pénzkibocsátás kizárólag felségjog.

155 A sérelmek közé vették fel újból a magyar kamara ügyét az 1835. áprilisi kerületi ülésen, ahol az Arad, Csanád megyei kincstári birtokok késedelmes és káros bérbeadását a bécsi udvari kamara fennhatóságából eredő visszásságnak minősítették.

156 A reformkor ellenzékének nem voltak illúziói a magyar kamara függetlenségét illetően. Az olyan kitételek, hogy a magyar kamara „tettleges" függése a bécsitől az utolsó koncipista előtt is országszerte tudva van, s hogy ott soha egy sort magyarul le nem írtak, ez a hatóság tetőtől-talpig német,

157 ékesszólóan jellemzik az országgyűlések kamaraellenes hangulatát. Az országgyűlések foglalkoztak a kamarai gazdálkodással, a kamara tevékenységével is, de csak annyiban, amennyiben ezek a rendi—nemesi jogokat, a rendek érdekeit sértették. E tárgyalások főleg három kérdést érintettek: a só árának, a királyi fiscus örökösödésének s a sóár felemeléséből keletkezett ún. sóáralapnak a kérdését. A sóáralapról az eddigiekben már megemlékeztünk. A só fogyasztási árának megállapítása körül heves viták voltak az udvar és a rendek között. A só árának megállapítása a rendek szerint nem volt királyi jog, a só árát csak országgyűlésen lehetett felemelni. Ilyen szellemben született meg az 1790. évi 20. te, amelyben az uralkodó beleegyezett abba, hogy, királyi jogának sérelme nélkül, a só árát a rendekkel az országgyűlésen megtárgyalja, s ha csak rendkívül sürgős körülmények mást nem kívánnak, a só árát az országgyűlésen kívül nem emelteti fel. Az udvar a rendkívül sürgős körülményekre való hivatkozással (pl. a francia háborúk alatt) többször önkényesen, országgyűlésen kívül is, emelte a só árát. A rendek azt is szóvátették, hogy a sóáremelést a törvényesnek soha el nem ismert bankjegyek törlesztésére (az infláció idején kibocsátott papírpénz fedezetére) használták fel.

158 A reformkor országgyűlései többször is tiltakoztak a só magas ára ellen, amely a nép nyomorúságának egyik okozója volt. Szemére vetették az udvarnak, hogy a „rendkívül sürgős körülményeket" igen egyoldalúan értelmezi, s igen gyakran él a sóáremelés e kivételes módjával.

159 A királyi fiskus örökösödése állandóan szálka volt a rendek szemében. Több szempontból is támadták ezt a jogot, amelyet a magyar kamara, illetve a neki alárendelt királyi jogügyi igazgató érvényesített. A rendek egyik sérelme az volt, hogy a fiskus a magvaszakadtak birtokait nem arra érdemesnek adományozza el, hanem elárverezteti, s e javakat azok veszik meg, akik a rendek szerint pénzüket az állam megkárosításával (pl. kincstári birtokok bérbevételével) szerezték, 156 Országgyűlési tudósítások. I. k. 85. 156 Uo. IV. k. 350. 157 Uo. IV. k. 291-92., V. k. 291. 158 Horváth M.: Magyarország történelme. 8. k. 323., József nádor iratai. II. k. 830. 159 Országgyűlési tudósítások. V. k. Bp. 1961, 287 — 88, 290.