Nagy István: A Magyar Kamara : 1686–1848 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 3. Budapest, 1971)
VI. rész. 1790—1848
királyi, hanem rendi szerv volt (az ország jelentése itt azonos a rendekével). II. József pcnzügyigazgatási reformja során ezt a pénztárt is az országos kamarai főfizetőhivatalba olvasztotta, 1790-ben vált ismét önállóvá. 131 Az ország pénztárának kellett volna átvennie a fundus publicus kezelését, ha a fundus publicust egyáltalában létrehozták volna. A fundus publicus ugyan nem született meg, de hasonló rendeltetéssel, bár sokkal szűkebb keretek között, kialakult egy különleges rendeltetésű közhasznú alap, mégpedig a sóra kivetett pótlékokból keletkezett ún. sóáralap, amelyről már megemlékeztünk. Ezt a Mária Terézia által létesített alapot II. József 1781-ben a só jövedelmekhez csatolta, és a só árát 1787-ben mázsánként erre a célra 8 kr-ral, a régebbi 3 kr-os kivetéssel együtt 11 kr-ral emelte. Az eredetileg 1771-ben az északkeleti pestis-kordon költségeire létesített alap ekkor már elsősorban a folyószabályozás és az útépítés kiadásait volt hivatva fedezni. (Mint említettük, ez a pótlék az egyébként többszörösen felemelt sófogyasztási árat még külön terhelte.) . . A fundus publicus ügyét az 1790 utáni országgyűléseken többször tárgyalták. Az 1790/91. évi országgyűlés egyik rendszeres bizottsága foglalkozott ezzel a kérdéssel. Az 1802. évi országgyűlésen az udvar javaslata következtében került napirendre, s újból bizottsághoz utalták az ügyet. A kísérletek a nemesség adómentességi kiváltságán buktak meg, a közalapot az adózó nép terheinek emelése nélkül, tehát a nemesség megadóztatásával kellett volna létrehozni, erre azonban a rendek nem voltak hajlandók. A rendek inkább azzal foglalkoztak, s az országgyűlés többször arról döntött, hogy a sóáralapot, amely a fundus publicus része lett volna, a törvényeknek s rendeltetésének megfelelően használják fel. így lett a fundus publicus helyett a sóáralap az a meglehetősen szerény pénzügyi eszköz, amellyel 1848 előtt az ország gazdasági elmaradottságán, a közlekedés elhanyagolt viszonyain segíteni akartak. 132 A sóáralap nemcsak a fundus publicust illető tervek miatt került az országgyűlések elé. Abból, hogy II. József ezt az alapot a sójövedelmekhez csatolta, rendi sérelem keletkezett, mert a sóáralap nem kamarai, hanem a politicumhoz kapcsolódó országos jövedelem volt, így felhasználása a helytartótanács hatáskörébe tartozott. Az alapot ezenfelül a közlekedés, útépítés támogatásán kívül rendellenesen másra is felhasználták. A rendek 1792-ben azt kívánták, hogy a király II. József 11 kr-os sóáremelését hagyja jóvá, s a sóáralapot a fundus publicushoz csatolva, eredeti rendeltetésének megfelelően a helytartótanács útján használja fel. 133 Az 1792. évi 14. tc. e kívánság alapján kimondta, hogy a sóáralap jövedelmeit a magyar kamara gyűjtse össze, s minden év végén jelentse a helytartótanácsnak az összegyűlt pénzt. Az alap felhasználásáról a helytartótanács javaslata alapján döntsön az uralkodó. Ezt a határozatot 1794-ben királyi rendelet hozta a magyar kamara tudomására. 134 A sóáralapot e döntések ellenére sem használták fel a kijelölt célra. Mivel 1792— 94-ben tilos volt a háborús idők alatt a középítkezés, az alapból az 1794—95. évi éhínséggel, a szerémi pestissel kapcsolatos költségeket fedezték, sőt az inszurrek131 E 99. Ben. res. 1790. máj. No. 50. 132 Pleidell A.: A fundus publicus. Károlyi A. emlékkönyv. Bp. 1933, 453 — 55.. Horváth M.: Magyarország történelme. 8. k. Bp. 1873, 238 — 40. 133 Sándor Lipót iratai. 529. Az 1792. jún. 21-i koronatanácsi ülés jegyzőkönyve. 2. sz. jegyzet. 134 E 99. Ben. res. 1794. aug. No. 18.
