Nagy István: A Magyar Kamara : 1686–1848 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 3. Budapest, 1971)

V.rész. 1785—1790

kormányzat minél nagyobbfokú központosítására törekedett, s ezt a központosítást az igazgatás alsófokú szerveire is kiterjesztette, akkor nem kétséges, hogy ez az államigazgatási reform igen fontos helyet foglal el II. József egész Feformrendszerében. Az államigazgatási reform kiinduló mozzanata a politikai és a pénzügyi igazgatás összevonása volt, célja egy jól működő, racionálisan szervezett igazgatási gépezet kiépítése. Az eredmény Magyarország számára: az örökös tartományok államigazgatásától — bizonyos kivételektől eltekintve — elég határozottan elkülönülő igazgatási szervezet, amely azonban az igazgatás középfokú szerveinél s bizonyos tekintetben az alsófokú szerveknél is (megyei pénztárak pl.) szakít a nemesi és városi önkormányzati előjogokon épülő berendezkedéssel. Az örökös tartományok igazgatásától való határozottabb elkülönülés főleg a pénzügyigazgatás vonalán hoz a hagyományos összbirodalmi szemlélettel szemben új vonásokat. A bécsi udvari kamara magyarországi hatáskörének a magyar—erdélyi udvari kancelláriára való ruházása az osztrák udvari hatóságoknál bizonyos ellenkezést vált ki. A magyar kancellária természetesen megelégedéssel veszi tudomásul e váratlan fordulatot. A politikai és pénzügyi igazgatás (a helytartótanács és a magyar kamara) egyesítését viszont a magyar nemesi rendek nem nézik jó szemmel, mert a „politicum" és a „camerale" összevonásában az ország (regnum), azaz a nemesi rendek jogainak megsértését látják. Ugyanaz a sérelmük természetesen a közalapítványok, mint országos és nem királyi vagyonalap kamarai kezelése, még inkább a nemesi megye önkormányzatának megsemmisítése, a megyei pénztárak „államosítása", a közigazgatási kerületek felállítása miatt. A magyar rendek ezekben az intézkedésekben a nemesi alkotmány és az ország függetlenségének eltörlését látták. A földek összeírása és jövedelmük felbecslése, amelynek irányítása már az átszervezett közigazgatásra hárult, valóban azt tanúsította, hogy a nemesi adómentesség végső veszedelemben van. A német hivatalos nyelvként való bevezetése, s az iskolai oktatás útján való terjesztése pedig világosan kifejezte azt, hogy a közigazgatási reform, a modernebb igazgatási módszerek bevezetésének célkitűzése mellett is, támadás az ország függetlensége ellen, a birodalomba való beolvasztást, idegen rendszer átültetését szolgálja, semmibe veszi a monarchia kötelékében élő népek, így a magyarság nemzeti hagyományait és fejlődését. A József-féle közigazgatási átrendezésnek a magyar függetlenség ellen irányuló tendenciája mellett igen sok előremutató és egészséges vonása is volt. Ezek nagyrészben túlélték II. József rendszerének bukását, kedvezően hatottak az igazgatási szervezet későbbi fejlődésére. Hatásuk alapvető volt a polgári jellegű igazgatási szervezet kialakulására. A helytartótanács és a magyar kamara ügyvitelének reformja, az ügyosztályi rendszer bevezetése, a számvevőség és a pénztár átszervezése, a korszerű követelményeket kielégítő kútfő-tételes irattári rendszer megteremtése, az építészeti igazgatóság megszervezése stb. II. József korának maradandó alkotása. A közalapítványokat 1790 után ugyan kivették a legfontosabb magyar pénzügyigazgatási hatóság, a magyar kamara hatásköréből, s a közigazgatási hatóságnak számító helytartótanácshoz utalták. Az alapítványi vagyon II. József idején kialakult szakszerű kezelését azonban a helytartótanács is átvette és továbbfejlesztette. Kedvezőek voltak II. József ügyviteli intézkedései a törvényhatóságok igazgatási működésére is (a megyéknél pl. az iktatás bevezetése, a számvevőség felállítása, a pénztári munka megjavítása). Sokat tett