Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
A hivatalviselésnek legegyszerűbb formáját a legkisebb közösségeknél, vagy pedig olyan viszonyok mellett találjuk, amelyek a közösség vezetőjét nem állítják nehéz feladat elé. A primitív népeknél a közösség szellemi vagy testi tulajdonságokkal kimagasló egyedei egyénenkint vagy közösen irányítják a közösség sorsát, intézik el az esetenkint felmerülő ügyeket. Ugyanezt látjuk a fejlettség magasabb fokán álló népeknél is, a kisebbkörű közösségekben, például a családban. De még a községeknél is ez a helyzet hosszú ideig, a magyar falubíró hivatala még ma is ilyen természetű. Az ilyen hivatalnoknak a hivatalviselés nem fő foglalkozása, arra nem készül, társai megbecsülésének tekinti a tisztséget, amelyet addig visel, amíg nem akad a közösségben egy nála kiválóbb, aki azután a közvélemény kívánságára örökébe lép. A hivatal nem is állít eléje különleges ismereteket igénylő feladatokat, józan belátása szerint, a közösség viszonyainak alapos ismeretével vezeti társait. Az egyéni rátermettség ezen a fokon érvényesül a legtágabb keretek között, de nem korlátlanul, mert a szokás és a jog már ekkor megszabják a tisztségviselő működésének körét és módját. Nagyobb közösségeknél, vagy amikor a kormányzás már bonyolult feladat, a vezetők kénytelenek segítségül venni maguk mellé másokat, rendszerint nekik lekötelezett, hű embereiket. Ezekre bizzák az őket uraló közösség egy részének vezetését, vagy pedig a rájuk váró munkát annak természete szerint osztják meg közöttük. A hatáskör területi megosztása rendszerint megelőzi a munka természetén alapulót, amely már bizonyosfokú különleges képességet kíván a kiválasztott tisztviselőtől s így a hivatalviselésnek megasabb fokát jelenti. De együtt is találkozunk velük, aminthogy általánosan jellemző a hivatali típusokra, hogy fejlődéstörténeti osztályozásuk nem jelent időbeli meghatározást. Napjainkban is megtalálhatjuk a különböző hivataltípusok valamennyi faját, ha némileg módosult alakban is. Ma is előfordul, hogy az államhatalom képviselője kiküld valakit biztosnak valamilyen területre, ahol tág rendelkezési joggal ruházza fel. Vagy pedig bizonyos ügyek, például az élelmezésügy rendkívüli hatáskörű intézésével bízza meg. Ezekben az esetekben a hivatalviselésnek ugyanazzal a típusával van dolgunk, mint amikor a fejedelmek népük kimagasló férfiait meghívják tanácsukba, vagy pedig rájukbízzák országuk egy-egy részének vezetését. A hangsúly mindig azon van, hogy a kiválasztott tisztviselő az államhatalom birtokosának megbízható, hű embere, akit személyesen ismer, akihez személyi szálak is fűzik. Az ilyen hivatalviselés rendszerint magánjogi természetű, de még ha közjogi formák között történik is, mindig megőrzi személyes jellegét. Éppen ezért személyhez kötött, magánjogi, vagy hűbéri hivatalviselésnek nevezhetjük. Előnye, hogy a kiválasztás, a megbízás egyénileg kiváló személyre esik, akiben a kiválasztó tökéletesen megbízhatik, aki a rábízott feladatkörben jártas. Hátránya, hogy hatásköre nincs pontosan meghatározva, így felelőssége sem teljes, az ilyen hivatalnok magántevékenysége többnyire összeolvad hivatalos működésével. A hűbéri hivatalviselés további fejlődése a hivatalok örökléséhez, apáról fiúra szállásához vezet. A kiválasztott tisztviselő arra törekszik, hogy ideiglenes megbízatása állandóvá legyen, a tisztséget élete végéig viselje, sőt családjában is örökölhetővé tegye. Ha a központi hatalom gyenge, ez be is következhetik, a nagy birodalmak apró territóriumokra szakadnak, amelyeknek urai teljes önállóságra törnek. Ám amennyire előnyös az állam életére, ha vezetőjének állása állandósul és nincs kitéve a trónváltozásokkal
