Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
Az egyházi és világi jog egyetemes érvényéből következett a magyarországi és általában az egész török közigazgatásnak harmadik sajátossága, aminek sikerét elsősorban köszönhette, az tudniillik, hogy a kormányzat szervezete is egységes volt. Mintául a központi szervezet szolgált, a többi kormányzati egység, tartományok és kerületek, mintegy tükörképei, kisebbített másai voltak a birodalomnak, bennük rendre megtaláljuk ugyanazokat a hivatalokat, amelyek a fővárosban kormányoztak. Ez az egység nemcsak a szervezet azonosságában nyilvánult meg, hanem az ügyintézés minden ágára kiterjedt. A kormányzat, közigazgatás, pénzügyigazgatás, igazságszolgáltatás minden egyes mozzanata évszázados gyakorlat alapján kialakult formákhoz igazodott, amelyekhez aprólékos pontossággal ragaszkodtak. Lehetetlen el nem ismernünk, hogy a török igazgatás etekintetben magasan fölötte állott nemcsak a magyarnak, hanem a nyugateurópainak is. A török birodalomban nem lehetett valaki tisztviselő anélkül, hogy a szükséges szakismeretekkel ne rendelkezett, pályájára hivatásszerűen ne készült volna. A budai pasák pl. a galatai vagy a drinápolyi szerájban sajátították el a katonai ismereteket, a kormányzat tudományát pedig a legmagasabb szerájban, az isztambuli szultáni udvarban tanulták. De az alacsonyabbrangú tisztviselők is mind elvégezték az azonos módszerek szerint oktató szerájok valamelyikét. A pasa oldalán, aki a kormányzóság élén, mintegy helytartóként, a birodalom fejét, a szultánt képviselte, s akinek hatásköre ennek megfelelően a kormányzat minden ágára kiterjedt, nemcsak a katonai ügyekre, a közigazgatásra és az igazságszolgáltatásra, hanem a szomszédos országok és tartományok államfőivel és államférfiaival folytatott diplomáciai tárgyalásokra, sőt a vallás dolgaira is, minthogy ezt a sokféle feladatot egymaga nem oldhatta meg, akárcsak a szultáni udvarban, a kormányzóság székhelyén is tanácsadó testület, az úgynevezett diván működött. A diván. A divánnak tagjai közül a rangbéli elsőbbség a fegyver embereit, a különféle fegyvernemek parancsnokait, az agákat és a basikat illette meg. Utánuk a toll emberei, a kormányzóság polgári főtisztviselői, a kádi, a mufti és a defterdár következtek. Végül helyet kaptak a pasa familiárisai, udvarának bizalmas szolgálattevői. Ez utóbbiak sorába tartoztak többek között az íródeákok, nemkülönben a magyar deákok, akik nemcsak fogalmazták és írták uruk magyarnyelvű levelezését, hanem a magyar vonatkozású ügyek elintézésében tanáccsal is szolgáltak neki. A diván szerepe a tanácsadásra korlátozódott, a határozatot a pasa tetszése szerint önállóan hozta. Ha jogilag nem volt is köteles a diván véleményét elfogadni, a gyakorlatban rendszerint a magáévá tette tanácsosai javaslatát, amit minden fontosabb kérdésben meghallgatott. Csak a kisebb jelentőségű ügyekben döntött megkérdezésük nélkül, mert a török állambölcselet szerint »egész ember csak az olyan ember lehet, aki magában okos, de azért tanácsot tart, mert aki tanácsot nem tart, ha okos is, csak félember, s ha meg nem is okos, akkor semmi ember.« x ) A divánnak ilyen szerepéből következett, hogy nem állandóan és rendszeresen ülésező hivatal, hanem a magyar tanács mintájára működő kormányszerv volt, amit a pasa akkor és ott hívott össze, ahol és amikor azt éppen jónak látta. *) Idézi Fekete Lajos : Budapest a törökkorban. A Szendv Károly által szerkesztett Budapest története III. k. Bp. 1944. 201. 1.
