Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

A kisebb városi tisztviselők közül, akiknek állását részint választás, részint pedig kinevezés révén töltötte be a tanács, illetve a polgármester, a legtöbben közigazgatási és közrendészeti, valamint gazdasági feladatokat végeztek. A városgazda (Stadthann) felügyelete alá tartoztak a városi birtokok, malmok, ő gondoskodott a kapuk őrzéséről, az utak és utcák, továbbá a hidak jókarbantartásáról, a kutak tisztaságáról stb. A város földjeire mezőőrök (Feldschütze) vigyáztak. A vásárok rendjéről a vásárbíró (Marktrichter) kezeskedett. Az építkezéseket az építész (Bauherr) irányította. A réz- és vaskohókban dolgozó munkásokat felügyelő (Inspector) alá rendelték. Az egyházak ingóságait és pénztárát az egyházi gondnokok (Kirchenváter) kezelték. A hagyatéki tárgyalásokat külön tisztviselők (Divisores) vezették, akik egyben hivatalos gyámok, az özvegyek és árvák védelmezői is voltak. Külön intézőket (Verwalter) bízott meg a város a szegények és koldusok gyámolításával, a kórház felügyeletével, a mértékek ellenőrzésével, a tized kezelésével. A befolyó jövedelmeket a pénztárnok (Perceptor) vette át és fizette ki a polgármester és a tanács által meghatározott célokra. A XVII. század második felében szállásmester (Quartiermeister) és biztosok (Commissarii) intézték a katonaság elszállásolásával és természetbeni ellátásával kapcsolatos, az adóigazgatás keretébe tartozó ügyeket. A városi rendőrség a kapitány (Hauptmann) parancsnoksága alatt állott. Arról nem tudunk, hogy a tizedesi és utcakapitányi szervezet az erdélyi szász városokban is meg lett volna. A városi jegyző (Nótárius) nem kevésbbé fontos szerepet játszott, mint a magyar városokban. Az írásbeliség fejlettségét bizonyítja, hogy irányítása alatt több személyt foglalkoztató kancellária dolgozott, titkárokkal (Secretarii), fogalmazókkal (Amanuenses) és kiadóhivatali írnokokkal (Expeditores). Különböző őrök és szolgák egészítették ki a hivatalnoki személyzetet. A fentiekben éppen csak megemlített tisztségek szervezetéről, hatásköréről és működéséről csak mégfelelő részletkutatások alapján lesz majd lehetséges hű képet rajzolni. Ezekkel a kérdésekkel a szász történeti irodalom részletesen még nem foglalkozott. A mezővárosok szervezete megegyezett a városokéval, azzal a különbséggel, hogy király- és székbíráik nem voltak, élükön a polgármester egyedül állott. A kisebb tisztviselők száma és munkaköre a helyi viszonyoktól függött. A községeket a bíró (Hann) és az esküdtek igazgatták. Általában választott tisztviselők voltak, azokban a falvakban azonban, amelyek valamelyik város földesurasága alá kerültek, a községi önkormányzat gyakran összezsugorodott, sőt néha meg is szűnt, amennyiben az elöljáróságot a város vezetősége nevezte ki/ Az ilyen községek lakosai fölött második fokon a városi törvényszék ítélkezett. Jellegzetes erdélyi szász intézmény volt, s a tizedességgel állítható párhuzamba a szomszédság. A községek és városok szomszédos lakosai szomszédatyát (Hann) választottak, aki a környék öregeivel alsófokú közigazgatási és igazságszolgáltatási hatóságot gyakorolt, rendet tartott és jelentéktelenebb ügyekben bíráskodott. A községek, mezővárosok és városok legfőbb önkormányzati hatósága s egyben az erdélyi szász nemzet egységének kifejezője és biztosítója e nemzet egyeteme (universitas) volt. Élén eleinte a szebeni királybíró, a szászok ispánja (comes Saxonum) állott. Amint azonban á szebeni polgármester a város és a szék kormányzatát fokozatosan átvette a királybírótól, az egyetem