Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
rendek segítségét, nem az adó felhasználásában ugyan, hanem az adószedők elszámoltatásában. 1558-ban az országgyűlésen megjelent magyar nemesek »pro mandato maiestatum suarum« Bánffy Pált és Gyerőfy Mihályt, a székelyek pedig Lázár Imrét és Kornis Mihályt bízták meg ezzel a feladattal. 1 ) Az 1557-iki országgyűlés végzései szerint az erdélyi magyar nemzet által megszavazott adót a korábbi összeírás alapján a megyei szervezet támogatásával a földesurak hajtották be, s a királyné emberének kezéhez szolgáltatták. A hátralékot a megye tartozott beszedni és beszolgáltatni. Ugyanilyen módon adóztak a Partium megyéi is. 2 ) A szászok adózása. A másik két erdélyi nemzet közül a szászok adózása a magyarországi szabad királyi városokéhoz volt hasonló, ami jogi helyzetük hasonlóságából következett. A bevándorló szászok királyi földre telepedtek, földesuruk a király volt, akinek, miként a magyarországi szabad királyi városok is tették, földbér fejében évi censust fizették. Ezt a censust rendszerint Szent Márton napján rótták le, ezért Márton-napi adónak (census Sancti Martini) is nevezték. Összege az 1550-es években 8500 forintra rúgott. 3 ) Az uralkodó azonban a földbéren kívül adót is kért a szászoktól, amit éppúgy megszavaztak, mint a másik két nemzet, eleinte a Nagyszebenben tartott külön szász gyűléseken, majd az erdélyi országgyűléseken. De nem kapuszám szerint adóztak, hanem ebben is a magyarországi szabad királyi városok gyakorlatát követték, meghatározott összeg fizetését vállaltak. Ez az összeg a XVI. század első felében 10—20 ezer forint között mozgott. 4 ) Kivetése és behajtása a szász egyetem feladata volt, amely erre a célra rendes hivatalszervezetét használta fel. A behajtott adót az országgyűlés által meghatározott időre az uralkodó vagy megbízottjának kezéhez szolgáltatták be. A szász nemzet adózása a XVI. és XVII. században változatlan maradt, s a fejedelmi kincstár számára a legkevesebb gondot jelentette. A székelyek adózása. A székelyek a középkorban adómentességet élveztek, csak bizonyos alkalmakkor, így koronázáskor, a király házasodásakor s amikor az uralkodónak fia született, tartozott minden székely egy ökröt adni. Minthogy ezekre az Ökrökre az illető székely szék nevének kezdőbetűjét sütötték, ezt az adót ökörsütésnek (signatura boum) nevezték. Az ökörsütés eredetileg tehát nem adó volt, hanem a királynak adott ajándék. Mohács után azután sor került a székelyek megadóztatására is. Az okot erre a rendkívüli viszonyok, főleg a töröknek fizetett adó szolgáltatta. János király, majd Fráter György a székelyeket is gyűlésre hívta össze s tőlük is rendszeresen adót kezdtek kérni. Az adó megszavazása elől ők sem térhettek ki. Eleinte a régi adót, az ökörsütést szavazták meg, de némileg módosított formában. Ugyanis nem minden székely adott egy ökröt, hanem csak a legalacsonyabb rendűek, akik az idők folyamán jobbágysorba süllyedtek. Valószínű, hogy a magyar nemzet adózását használták fel ürügyül arra, hogy az adót a jobbágyságra hárítsák. Az ökörsütés ebben a formájában nem jövedelmezett annyit, ameny!) E. 0. E. II. k. 105. I. a ) E. O. E. II. k. 72—73. 1. 8 ) Engel i. m. IV. k. 10. 1. *) U. o.
