Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
tárnok, kancellár, vajda, bán, a különböző mesterek és főispánok méltóságát. A magas polcra születés és vagyon emelte őket és amint családjuk birtokát elvesztette, ők is eltűntek a névtelen kisemberek szürke tömegében. Pályájuk során, amelyre a királyi és nagyúri udvarokban eltöltött évek alatt készültek, végighaladtak majd mindegyik udvari tisztségen. Különleges ismeretekre szükségük nem volt, megesett, hogy a nádor még írni sem tudott. De mindnyájan jó katonák voltak és a rájuk bízott feladatokat kemény, férfias kézzel oldották meg. Hivatalviselésük a rendiség tipikus kormányzása, amely a társadalmi és gazdasági helyzeten épült fel és a hivataltörténetnek arra a fokára emlékeztet, amelyen az emberi közösséget egyéni és családi kiválóságuk révén kiemelkedő tagjai vezetik, amíg nem akadnak náluk derekabbak, akiknek sokszor véres küzdelmek árán, gondoljunk a XIV. és XV. század főúri ligáinak harcaira, adják át helyüket. Egy-egy ilyen tartományúr maga is külön udvart tartott, amelyben a különböző hivatalnokok egész serege élt és ahova egy-egy országrész vagy vidék kormányzásának szálai futottak össze. Innen kerültek ki a földesúr várainak várnagyai, jószágainak tisztviselői, akiket egyben a méltóságával járó közhatalmi teendők ellátásával is megbízott. Szolgálatuk fejében fizetést és ellátást kaptak, legtöbbször maguk is birtokos nemesek voltak, akiket az úr, a dominus familiájához tartozásuk alapján familiárisoknak és serviénseknek neveztek. Hivatalviselésük jellege magánjogi, hűbéres természetű volt, ami azonban nem zárta ki, hogy közjogi állásokat is betöltsenek. A familiáris viszony Mohács előtti közigazgatásunk legjellemzőbb vonása, s az marad Mohács után is még hosszú századokon keresztül. A familiárisok közül kerültek ki az országos méltóságok alhivatalnokai, az alnádor, alországbíró, alvajda, albán, alispán, a nádori és országbírói ítélőmesterek, a különböző jegyzők stb. Rajtuk nyugodott a pénzügyigazgatás, amelyet a kamaraispánok emberei láttak el, rajtuk a várrendszer, a gazdaságok vezetése, ott találjuk őket az igazságszolgáltatás és a közigazgatás minden fokán. 1 ) A familiárisok nem készültek hivatásszerűen meghatározott életpályára. Ugyanazt az embert ott találjuk a legkülönbözőbb állásokban, mint gazdasági, katonai, törvénykező és közigazgatási tisztviselők egyaránt megállották helyüket. Hivatalviselésük semmiben sem maradt az önkormányzatok, vármegyék, városok, szász, székely, jász és kún székek meghatározott időre választott bírái és esküdtei mögött. Ezeknél a hivataloskodás csak*mellékfogIalkozás volt, amit gyakran nem is szívesen vállaltak, mert csak megzavarta őket a gazdálkodásban, vagy ipari és kereskedői mesterségük folytatásában. Inkább megtiszteltetésnek tekintették a választást, amit családjuk tekintélye érdekében elvártak. Különösen vonatkozik ez a megyei tisztviselőkre. A városokban már más volt a helyzet. Ott a bírói és tanácsosi tisztségek a patrícius családokban apáról fiúra öröklődtek és tényleges hatalmat, nagy befolyást, a város életének teljes jogú irányítását jelentették. A patrícius családok fiai már gyermekkoruktól kezdve tudatosan és rendszeresen készültek rá, hogy idővel a várost vezetni fogják. Igaz ugyan, hogy választásuk csak meghatározott időre szólt, de legtöbbször újra meg újra megválasztották őket. A familiárisok már életük végéig tartó, A familiáris szolgálatra alapvető Szekfű Gyula: Serviensek és familiárisok. Bp., 1912.
