Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
mint Bethlen Gábor és az öregebb Rákóczi György, nem is volt oka arra, hogy a tanácsurak törvényben biztosított véleményadó jogát megsértse. Annál kevésbbé, mert egyrészt a hasznos tanácsot megfogadhatták, másrészt mi sem kötelezte őket arra, hogy olyan tanácsot is kövessenek, amelyet rossznak tartottak. Az idézett utasítás ovagy tetszik vagy nem« szavai csattanós rövidséggel fejezték ki az abszolút hatalmú fejedelemnek azt a jogát, hogy az alkotmányos formák tiszteletbentartásával is tetszése szerint kormányozhatja országát. Mint már ismételten megállapíthattuk, Erdély sorsa ebben az időben mindig attól függött, hogy milyen fejedelem kormányozta. Mert mit sem segített, ha a gyenge fejedelem gondosan megtartotta a választási feltételeket, a tanácsurak véleményét lelkiismeretesen meghallgatta, s azután balul határozott. Az ifjabb Rákóczi Györgynek külpolitikai tévedése, lengyelországi kudarca, nemcsak saját maga számára lett végzetessé, hanem alkalmas utóda nem akadván, a fejedelemség további sorsát is megpecsételte. E szomorú korszak — Báthory Zsigmond emlékét idéző — eseményei a politikai történetből ismeretesek, itt csak a fordulópontokat regisztrálhatjuk. II. Rákóczi György. II. Rákóczi György atyjának 1648. október 10-én bekövetkezett halála után vette át a fejedelmi hatalmat. Uralkodásának első 10 éve mentes volt a zökkenőktől, azon az úton haladt, amelyet két nagy elődének példája mutatott. Abban is követte elődeit, hogy utódát még a maga életében fejedelemmé választtatta. Fiát, Rákóczi Ferencet, az országgyűlés 1652-ben ismerte el Erdély fejedelmének. Ugyancsak elismerte, acceptálta a fiatal fejedelem mellé kinevezett, denominált kormányzót, Kemény Jánost. Rákóczi Ferenc 1652-i választási feltételei azt bizonyítják, hogy uralkodó és rendek viszonya II. Rákóczi György idejében sem változott meg. A fejedelem kötelezte magát, hogy alkotmányosan, azaz a tanács és az országgyűlés bevonásával fog uralkodni, s ezt a közelezettséget, legalábbis formailag, nem szegte meg. A kormányzónak az lett volna a feladata, hogy a kiskorú fejedelem helyett, annak nevében kormányozzon. A rendek eléje is választási feltételeket terjesztettek, amelyek arról szóltak, hogy a fejedelemhez hasonlóan ő is »mindenekben az ország constitutiójihoz és bevett decretumihoz alkalmaztatja magát«, továbbá, hogy »tanács híre nélkül absoluta authoritate közönséges ország dolgaiban semmit ne cselekedjék^ mert »mindenütt conjungáltatott az gubernátor és tanács authoritása és ezután is aszerint légyen conjungálva*. 1 ) A kormányzót elvben a tanács és az országgyűlés közösen választotta, Kemény János megválasztásakor ez az elv a gyakorlatban úgy módosult, hogy a fejedelem jelöltjét a rendek elfogadták. Ujabb kormányzó választására nem került sor, Rákóczi Ferencből nem lett tényleges fejedelem, úgyhogy Kemény kormányzóságának is csak elméleti jelentősége van. II. Rákóczi György lengyelországi hadjárata idejére, 1657-ben nem fiára bízta a kormányt, nem is Kemény Jánosra, akit magával vitt Lengyelországba, hanem — a rendek választási jogát figyelmen kívül hagyva — három kormányzót nevezett ki, köztük Rédey Ferencet és Barcsay Ákost, nemsokára utódait a fejedelmi székben. Hatalma tehát lényegében ép oly abszolút volt, mint atyjáé vagy Bethlen Gáboré. A rendek megelégedtek azzal, hogy központi szervüknek, E. 0. E. XI. k. 145. 1.
