Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

ható. Hiába ültette testvér testvérét, atya fiát, férj feleségét a fejedelmi székbe, amint a rendek megérezték, hogy a gyeplőt gyenge kezek tartják, megindult a pártképződés, az erők egyensúlya felbomlott, s amíg nem akadt új kemény akarat, amely mint mágnes a vasszemeket, a zavargó rendeket a maga erőmezejében lekötötte, zűrzavar és véres testvérharcok dúlták fel a három nemzet falvainak és városainak életét. Csak így, a rendi dualizmusnak ebből a sajátos erdélyi válfajából érthetjük meg Erdély történetének végletek közötti hullámzását, erős fejedelmek alatti aranykorszakait, majd közvetlenül utána vér és könny gyötrelmét, jólétnek és nyomornak tündérek kezére valló váltakozását. Az erdélyi állam középkori jellege. Az államhatalom ingazodása, erős és gyenge fejedelmek váltakozása, uralomra képes rendi osztály hiánya, döntő módon meghatározta a XVI. és XVII. századi erdélyi közigazgatás jellegét is. Ez a korszak Európa nyugatán mindenütt az állandó, központi, testületi szervezetű kormányhatóságok kialakulásának, illetve meggyökerezésének és továbbfejlődésének az ideje. Még a magyar királyságban is, ahol pedig az uralkodóház külföldi tartózkodása és az idegen tartományokkal való kapcsolat egészen különleges viszonyokat teremtett, kialakultak és meggyökereztek ezek a kormányhatóságok, amint azt a pozsonyi magyar kamara és a kassai szepesi kamara, illetve kamarai igazgatóság példája mutatja. Hasonló kormányhatóságot a fejedelmekkorabeli Erdélyben hiába keresünk, ilyen hivatalok szervezésére itt csak a török kiűzése után, a Habsburg-ház végleges uralomrajutásakor került sor. Azok a kísérletek, amelyekkel a bécsi kormány rövid lélekzetű erdélyi térfoglalása alkalmával megpróbálkozott, miként látni fogjuk, sikertelenek maradtak. Nem a rendi ellenállás döntötte meg ezeket a tiszavirágéletű kormányszerveket, a rendek a bécsi kormány embereinek, ha hátuk mögött erőt éreztek, éppolyan készséggel engedelmeskedtek, mint a szultán hadvezéreinek, vagy a maguk sorából fejedelmi polcra emelkedő s uralkodni tudó akármelyik honfitársuknak. Az erőviszonyok folytonos váltakozása, a Bécsben székelő magyar király gyengesége akadályozta meg, hogy Erdélyben a magyarországiakhoz hasonló központi kormányszerv állandóan működjék. Erdély példája azt mutatja, hogy az újkori európai közigazgatásnak az uralkodói hatalom állandósága és szilárdsága volt az alapja. Az már kevésbbé számított, hogy ez az uralkodói hatalom abszolutisztikus eszközökkel dolgozott-e, vagy pedig a rendi dualizmus keretében szerepet juttatott a rendiség vezető rétegeinek is. Az erdélyi fejedelmek módszereire sokszor nagyon is ráillett az önkényuralmi jelző, komoly rendi ellenállásra sohasem találtak, kormányzásuk közigazgatástörténeti szemszögből tekintve mégis inkább középkori, mint újkori jellegű. Tagadhatatlan, hogy Erdély sajátságos gazdasági és társadalmi viszonyai is közrejátszottak ebben, a döntő szerepet mégsem nekik tulajdoníthatjuk, hiszen a viszonyok a török kiűzése után sem változtak meg, a Habsburgok állandó és szilárd uralma mégis egészen új korszakot nyitott az erdélyi közigazgatás történetében. Felismerve az erdélyi államhatalom középkori, személyi jellegét, megértjük azt is, miért nem tettek Erdély fejedelmei kísérletet arra, hogy a Partiumot, ha már nem közjogilag, de legalább közigazgatásilag egybeolvasszák a fejedelemséggel. Erre egyszerűen azért nem került sor, mert