Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
Forgách Évának. Gölnic további sorsát nem ismerjük. Szomolnok 1671-ben, majd véglegesen 1690-ben visszakerült a kincstár kezére. Rudabányát idővel a szendrői, Telki bányát pedig a sárospataki várhoz csatolták. 1 ) A bányavárosok és a városi rangra nem emelkedett községek és telepek földesurai, akár a király, akár magánosok, a bányászattal csak akkor törődtek, ha maguk is bányatulajdonosok voltak. Egyébként a bányászok csak saját magukra számíthattak. Minthogy a királynak a szomolnoki bányák véglegesen 1690-ben történt visszaszerzéséig saját üzemei Felsőmagyarországon nem voltak, ez a vidék nélkülözte azt az állami támogatást, amelynek Alsómagyarország bányászata a török hódoltság idején a legtöbbet köszönhette. A felsőmagyarországi bányászat virágzása vagy hanyatlása attól függött, hogy a bányatulajdonos földesurak és polgárok miként gazdálkodtak, volt-e megfelelő üzleti tőkéjük és vállalkozói kedvük. E bányászat történetével tehát nemcsak pénzügyi, hanem szervezeti szempontból is a gazdaságtörténelem hivatott foglalkozni. A kincstárt és az illetékes közigazgatási szerveket a felső magyarországibányászattal kapcsolatban csak az urbura foglalkoztatta, továbbá az, hogy a nemesércforgalmi és pénzverési felségjogon sérelem ne essék."íürre a célra pedig nem lett volna érdemes külön bányakamarát szervezni, ezt a feladatot a szepesi kamara, illetve igazgatóság is meg tudta oldani. A helyzet csak a XVII. század végére változott meg, amikor a szomolnoki bányák kincstári kezeléséről gondoskodni kellett. Az urburát a Mohács utáni zavaros években, úgy látszik, a bányatulajdonosok nem is fizették. Erre mutat I. Ferdinánd 1551-iki rendelete, amelyben Thurzó Jánost felszólította, hogy Szepes vára körüli bányái után az urburát ne maga élvezze, hanem a kincstárnak juttassa. A király e rendelet végrehajtásával Duk Bernát személyében külön tisztviselőt bízott meg, aki az urburafelügyelői (superintendens urburarum) címet kapta, 2 ) s miként láttuk, a szepesi kamarai igazgatóság főhatósága alá tartozott. Működésének eredményét nem ismerjük. Minthogy későbbi adataink erről az állásról nincsenek, valószínű, hogy megszüntették. Ennek két oka is lehetett. Az egyik, hogy a szétszórtan fekvő magánbányákat ellenőrizni egy ember nem tudta, a másik, s ez a valószínűbb, hogy a vidék bányaművelésének fokozatos hanyatlása 3 ) miatt a folyton csökkenő és bizonytalan urburajövedelem kezelésére nem volt érdemes külön tisztviselőt alkalmazni. Abba a homályba, amely a felső magyarországi bányászat múltját borítja, némi világot derít az a jelentés, amelyet a szepesi kamarai igazgatóság vezetői, Hoffmann György és Péchy Zsigmond 4 ) 1611 végén terjesztettek az uralkodó elé, miután a szepesi bányákat a nádor megbízásából megvizsgálták. A vizsgálatra, hangoztatja a két tanácsos jelentésének kísérő irata, az adott okot, hogy e bányák akkori bérlője, Roll Antal, valamint elődei, nagy haszonra tettek szert. A kincstár pedig szerette volna ezt a hasznot á maga számára biztosítani. Ez azonban nem volt egyszerű feladat. Roll J ) Wenzel Gusztáv : Magyarország bányászatának kritikai története, Bp., 1880., 215—221. 1. ! ) Schmidt i. m. I. k. 213. 1. *) Erre jellemző, hogy 1585-ben a szepességi (szomolnoki, gölniczi stb.) bányák újbóli megnyitásáról folytak eredménytelen tárgyalások. Selmecről akartak munkásokat vinni a Szepességre. Pech i. m. I. k. 340.1. V. ö. még Divald József : A rozsnyai bányászat állapota a XVII. század közepén. Történelmi Tár, 1882. 399. 1. 4 ) Pech i. m. II. k. 143. és 553. I. a nevét tévesen Pechnek írja.
