Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
Emellett a tisztviselők fölötti felügyeletben és a bánybíróság ülésein is résztvett. Nem csodálkozhatunk rajta, hogy 1662-ben egy sörfőzőház gondozása alól, amit eddig végeznie kellett, mentesítették. Munkája még így is egész embert követelt. 1 ) A besztercebányai pénztárnok. Az intéző és a segédintéző után a pénztárnok (Einnehmer) volt a -besztercebányai rézvállalat harmadik tisztviselője. Mint a vezetőség tagja, az igazgatásban is résztvett, az üzemeket időnkint bejárta, megszemlélte, a tanácskozásokon véleményt mondott, tulajdonképeni feladata azonban a vállalati pénztár kezelése volt. Önállósággal, legalábbis papíron, nem rendelkezett. Fölöttes hatóságai kezét megkötötték, hogy esetleges visszaélésére minél kevesebb lehetőséget nyújtsanak. Pénztárnoki működését hárman is ellenőrizték : az intéző, a számvevő és idővel az ellenőr. Csak az intéző írásbeli utalványára fizethetett ki a pénztárból, nyugta ellenében, amit a számvevő és az ellenőr előzetesen aláírt. A befizetésekről ő adott nyugtát, aminek érvénye ugyancsak a számvevő és az ellenőr ellenjegyzéséhez volt kötve. Korlátlan utalványozási jog azonban az intézőt sem illette meg. 1662-ben pl. 100 birodalmi tallért meghaladó összeget csak a főkamaragróf utalványozhatott, ha pedig az ügy sürgőssége nem engedte meg, hogy a főkamaragróf intézkedését megvárják, a vezetőség együttesen vállalta a felelősséget. A pénzt a hivatali szobában kellett tartania, nem vihette haza, saját céljaira nem használhatta fel. Magánosoknak a vállalattal szemben fennálló követeléseit nem vásárolhatta meg, semmiféle olyan üzletet nem köthetett, amely állásával, a hivatalnoki erkölccsel nem volt összeegyeztethető. A bevételekről és kiadásokról pénztári naplót vezetett. A pénztár helyzetéről minden hét végén kivonatban tájékoztatta az intézőt. Negyedévenkint összefoglaló kivonatot készített, amit az intéző a főkamaragrófi hivatalnak, az pedig az alsóausztriai számvevőségnek küldött tovább. Az intéző jelenlétében minden hónap végén lezárta a pénztárt, az eredményt írásban jelentette s hivatala részére külön naplóban jegyezte fel. Külön könyvben, a tartozások könyvében tartotta nyilván a vállalat adósait és hitelezőit, pontosan feltüntetve, hogy mikor és mennyit törlesztettek. E könyv alapján negyedévenkint is összefoglaló kivonatban tájékoztatta a fölöttes hatóságokat. Év végén azután az intéző, a számvevő és az ellenőr együttesen vizsgálták meg a pénztárt, ezt a műveletet leltározásnak nevezték. A leltározás eredményével egyeznie kellett a pénztárnok évvégi számadásának, amit az igazoló iratokkal először a számvevő vizsgált fölül, majd az intéző is aláírta, így került a főkamaragróf elé, majd az alsóausztriai számvevőségre, amelynek javaslata alapján a vállalat főhatósága, az alsóausztriai vagy az udvari kamara, a király nevében megadta a felmentést. > A vállalat fő jövedelmi forrása a réz mellett, amit többnyire külön szerv értékesített, a finomítás során nyert ezüstből származott, amit Körmöcbányán váltottak be. A beváltás pénzügyi lebonyolítása ugyancsak a pénztárnok feladatai közé tartozott. A kiadások sorában az üzemek költségei, főleg a munkások bére, foglalták el az első helyet. A pénztárnok, ha tehette, megjelent a bérfizetéseknél, hogy az üzemek vezetőit személyesen ellenőrizze, s a munkásság esetleges panaszairól tudomást szerezzen. x ) 1662-iki utasítását í. Schmidt l m. V. k. 64.
