Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
A kincstár részéről már korábban felmerült az a kívánság, hogy minden bányavállalat tartson egy Írnokot. I. Ferdinánd biztosai 1535-ben ilyen értelmű javaslatot terjesztettek uruk elé. 1 ) A bányairnok (Bergschreiber) könyvet tartozott vezetni, amelybe a bányában dolgozó összes munkások nevét feljegyezte, mindegyiknél feltüntette, hogy mikor és milyen munkát végzett. A heti elszámolásoké nál, amelyekre csütörtökön került a sor, vették számba az eredményt, a béreket pedig szombaton fizették ki. Könyve alapján a bányairnok készítette a fizetési jegyzékeket, amelyeket a sáfár azután az ugyancsak a bányairnok által készített heti kimutatásokkal együtt az alkamara vezetősége elé terjesztett. A bányairnok kezdetben a bányászott érceket meg is vizsgálta s tartalmuk szerint osztályozta, tehát egyben bányakémlész (Bergprobirer) is volt. E munka elvégzésére idővel külön tisztviselőt alkalmaztak, akit a bányairnok segédének (Mitgehilfe des Bergschreibers) neveztek. A bányakémlész ugyancsak könyvet vezetett és kimutatásokat készített, ő azonban a bányászott ércnek nem a mennyiségét, hanem a minőségét tartotta nyilván. Munkájuk szoros kapcsolatából következett, hogy akadályoztatásuk esetén helyettesítették egymást. Egyben a sáfárnak is segédkeztek az igazgatás gondjainak viselésében. 2 ) A szertársáfár mellett ugyancsak egy irnok, a szertárirnok (Zeugschreiber) dolgozott, könyvet vezetett, kimutatásokat készített, összeállította a számadást. Az írásbeliség fokozatos térfoglalásával az Írnokok munkája, de egyben jelentősége is állandóan növekedett. 3 ) A bányamunkások nem egyenkint, hanem kisebb-nagyobb csoportokban dolgoztak. Egy-egy ilyen csoportot a bányaügyelő (Hutmann) vezetett. Ő volt a bányigazgatás legalsó szerve, részben még a bányatulajdonosok alkalmazottja, részben azonban már a munkásság embere. Feladata nem volt könnyű, mert a tulajdonosok és a munkások sokszor ütköző érdekeit elsősorban neki kellett összeegyeztetnie. A munkások úgynevezett munkaszakokban (Schicht) napi nyolc órát dolgoztak. Az egyes szakokat reggel 4 kor, délben 2-kor és este 8-kor rövid imával az ügyelők nyitották meg, s felelősek voltak érte, hogy munkásaik az előre meghatározott rend szerint dolgozzanak. Az írásbeliség terjedésével idővel az ügyelők is könyveket vezettek. A bányászott érc átadásánál és számbavételénél vigyáztak, hogy a munkásokat kár ne érje. 4 ) Külön úgynevezett választóügyelő (Scheiderhutmann) irányította azokat a munkásokat, akik az érceket részint minőség szerint, részint a tulajdonosok számarányában széjjelosztották. Ezt a munkát legtöbbször asszonyok és gyermekek végezték. 5 ) A különböző bányamunkások felsorolása és munkájuk ismertetése már nem hivatal-, hanem gazdaság- és társadalomtörténelmi feladat. E helyen csak annyit jegyzünk meg, hogy részint a termelt érc mennyisége alapján, részint pedig napszám szerint fizették őket. J ) U. o. I. k. 151., 153. 1. 2 ) A bányairnok 1676-iki utasítását 1. Schmidt V. k. 304. 1. 3 ) A szertárirnok 1676-iki utasítását 1. u. o. V. k. 308. I. 4 ) Az 1676-iki utasítást 1. u. o. V. k. 309. 1. 6 ) 1676-iki utasítását 1. u. o. V. k, 313. 1.
