Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

' Az alsómagyarországi főkamaragróf, amint az Hag Kristóf 1598 február 28.-án kelt utasításából megállapítható, középfokú hatóság volt a körmöci bányakamara területén működő bányahivatalok, valamint az alsóausztriai kamara között. Legfelső fokon az uralkodótól függött, illetve azoktól a főhercegektől, akiket az uralkodók ezekben az évtizedekben magyarországi helyettesítésükkel megbíztak, azután az udvari kamarától, közvetlen fölöttes hatósága azonban az alsóausztriai kamara volt. Minden hivatalos ügyben ide kellett fordulnia, innen kapta a rendeleteket, bár előfordult, hogy az udvari kamara közvetlenül rendelkezett. I. Ferdinándnak az az elgondolása, hogy az alsómagyarországi főkamaragrófnak a királyi Magyarország egész bányaügyét alárendeljék, nem valósult meg. Hag Kristóf hatásköre csak az alsómagyarországi bányakamara területére terjedt ki, igaz, hogy Erdély különválása és az északkeleti vármegyék bizonytalan helyzete következtében a Habsburgok kezén lévő Magyarországon nagyjelentőségű bányaművelés másutt nem is folyt. A főkamaragróf hatásköre ezzel szemben nem korlátozódott a királyi bányaművek és bányahivatalok igazgatására, hanem az egész bányavidékre kiterjedt, s a szorosabb értelemben vett bányaigazgatási feladatokon kívül általanosabb közigazgatási, igazságszolgáltatási, hadi és gazdasági tennivalókat is tartalmazott. Elsősorban természetesen arra kellett ügyelnie, hogy a kincstári tulajdonban lévő bányákat minél gazdaságosabban és eredményesebben műveljék, továbbá, hogy a bányaműveléssel kapcsolatos kincstári üzemek, az égető-, választó- és cimentezőművek, valamint a pénzverőműhely zavartalanul működjenek. Lehetőleg személyesen kellett a bányákat, a műveket és a műhelyeket ellenőriznie, minthogy azonban egyéb feladatai miatt nem lehetett mindenütt jelen, ebben a munkájában a besztercebányai kincstári rézvállalat vezetőjének segítségét vehette igénybe. Az utasítás nem írta pontosan körül, hogy hol és mit cselekedjék, etekintetben meglehetős Önállóságot biztosított részére. Csak azt hangsúlyozta, hogy a felesleges kiadásokat szüntesse meg. A hanyag tisztviselőket azonban nem bocsáthatta el, erre nézve csak indítványt tehetett az alsóausztriai kamarának. Hasonlóképen a maga számára tartotta fenn az uralkodó azt a jogot, hogy felesleges állásokat megszüntessen, vagy újakat létesítsen, továbbá a tisztviselők kinevezésének jogát. Afőkamaragróf befolyása ezen a téren csak javaslattétel és jelölés formájában érvényesült. A bányaigazgatás, mint a pénzügyigazgatásnak mindegyik ága, három részre oszlott: a központi irányításra, az ellenőrzésre és a pénztári kezelésre. A főkamaragróf a központi irányításon kívül az ellenőrzésből is kivette részét, mégpedig nemcsak a bányáknak és üzemeknek az irányítással kapcsolatos ellenőrzéséből, hanem a tisztviselők számadásainak felülvizsgálásából is. A pénzügyigazgatás gazdaságosságának és zavartalan működésének egyik legfőbb biztosítéka az volt, hogy munkájának eredményéről minden egyes tisztviselő bizonyos időközökben, többnyire év végén, de gyakran sokkal sűrűbben is, pontosan elszámolni tartozott, számadásának minden egyes tételét írásbeli bizonyítékokkal igazolva, A pénzügyigazgatás központi szerveinek, a kamaráknak egyik legfontosabb feladata éppen az volt, hogy a kamarai tisztviselők számadásait ellenőrizték. Ezt a munkát a kamarák keretén belül külön tisztviselő végezte, a számvevő, akinek tisztségéből idővel külön segédhivatal, a számvevőség fejlődött ki. A főkamaragróf ezzel szemben saját maga vizsgálta felül az alája rendelt tisztviselők számadásait. Igaz viszont, hogy nem első fokon, mert mind a besztercebányai rézvállalatnál,