Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
bontotta meg éppen ő, aki a közigazgatás egységére egyébként mindig nagy súlyt helyezett, egyelőre nem tudjuk. Nem valószínű, hogy azért határozott így, hogy a bányajövedelmeket a magyar kamara befolyása alól kivéve, szabadabban rendelkezzék fölöttük, hiszen a magyar kamara által kezelt bevételi forrásokat is tetszés szerint használhatta fel. Az is kétséges, hogy az alsóausztriai kamara a bányaügyekhez jobban értett, mint a magyar, a király döntését szakszempontok nem indokolják. Sőt, minthogy a magyar kamara Pozsonyban működött, az alsóausztriai pedig Bécsben, a célszerűség inkább azt kívánta, hogy a bányakamara fölöttes hatósága a Körmöcbányához közelebb eső Pozsonyban székeljen. Lehet, hogy I. Ferdinándot személyi körülmények befolyásolták, ezeket nem ismerjük. Még a legvalószínűbb, hogy a bányavárosok és általában a bányászok és bányatisztviselők német nemzetiségére való tekintettel választotta a magyar helyett inkább az alsóausztriai kamarát. Feltehető ugyanis, hogy a magyar kamarának a németnyelvű ügyintézés terén nehézségei lettek volna. 1 ) A magyar államszervezet egységét az új helyzet kétségtelenül megbontotta, ha nem is jelentékeny mértékben. Nyílt sérelmet az alkotmány nem szenvedett, hiszen nem volt olyan törvény, amely idegen hatóság szerepét a magyar bányaügy intézésében kifejezetten megtiltotta volna. Ez a magyarázata, hogy Magyarország rendi vezetői nem tiltakoztak azonnal, amint I. Ferdinánd intézkedése tudomásukra jutott. Sőt, az alsóausztriai kamara bányászati főhatósága ellen később sem léptek fel kellő eréllyel, amikor pedig az országgyűléseken ismételten leszögezték azt a kívánságukat, hogy a király a magyar ügyeket csak magyar tanácsosai és hatóságai útján intézze. A bányászat kérdését, különösen az alsómagyarországi bányavidéken működő körmöci kamara sorsát, úgy látszik, nem tekintették elsőrendű fontosságú magyar ügynek, olyannak, amelynek idegen hatóság által való intézése a magyarság állami létét és önállóságát veszélyeztethette. A magyar rendiségnek ezt a látszólagos nemtörődömségét megérthetjük, ha figyelembe veszünk két körülményt. Az egyik az, hogy a bányákból származó jövedelmek a királynak részint magánföldesúri, részint pedig tisztán felségjog alapján megnyíló bevételi forrásai voltak, amelyeket még a középkorból származó szemlélet értelmében saját belátása szerint használhatott fel és igazgatásukról tetszése szerint gondoskodhatott. A rendek nem érezték magukat jogosultnak arra, hogy akár a felhasználás, akár az igazgatás dolgába beleavatkozzanak és az uralkodó kezét megkössék. A másik körülmény pedig, amely a rendi passzivitást érthetővé teszi, az volt, hogy a körmöcbányai kamara a magyar pénzügyigazgatás egységes szervezetéből már azóta kikapcsolódott, amióta az uralkodók Zsigmond példáját követve a királynék rendelkezésére bocsátották, akik azt rendszerint bérbeadták, mint eleinte maga Mária is, amíg a Thurzóktól és a Fuggerektől 1524-ben vissza nem váltotta. De még akkor is, ha saját igazgatás alá vették, miként Mária cselekedte 1524-ben, teljesen függetlenül kormányozták. A rendek, az ország, de még a bányászok és a bányatisztviselők szempontjából is egészen egyrement, vájjon a királyné udvarában *) Eckhart Ferenc feltételezi, hogy az alsóausztriai kamarában a bányászatnak kipróbált szakemberei voltak. Szerinte az is döntő szempont volt, hogy az alsóausztriai kamara a király székhelyén lévén, gyorsabban érintkezhetett az udvari kamarával, ami az igazgatást meggyorsította. Körmöcbányától való távolsága viszont lassítólag hatott. A nyelvi szempont fontosságát Eckhart is hangsúlyozza. (A főbányagróf i hivatal szervezése. Századok, 1914. 199—200. 1.)
