Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
marosi sókamara. Élén a kamaraispán állott, aki vagy királyi tisztviselő, vagy pedig bérlő volt, aszerint, hogy a kincstár a sóbányákat és a sókereskedelmet saját kezelésben tartotta, vagy pedig a bányakamarákhoz hasonlóan bérbeadta. Kamaráknak nevezték továbbá az egyes bányahelyeken működő hivatalokat is, amelyeket egy-egy kamarai tiszt, vagy kamaraispánhelyettes vezetett. így beszélnek a források dési, kolosi, széki, tordai és vízaknai kamarákról, amelyek mind az erdélyi sókamara alá tartoztak. Hasonlóképen kamaráknak mondották az ország belsejében létesített sóárusító szerveket is. Az Erdélyben bányászott sót a szalacsi, szegedi és lippai úgynevezett kamarák hozták forgalomba, a máramarosit Szatmáron és Várkonyban árusították. Nagy Lajos a tengeri só forgalmának lebonyolítására a Száváig terjedő hatáskörrel a dalmáciai sókamarát szervezte. 1 ) Arra a kérdésre, hogy a bányaigazgatásnak Károly Róbert korában új alapokra fektetett szervezete, amelyet Hóman Bálint úttörő tanulmányából ismerünk, utódai alatt miként fejlődött tovább, a magyar történetírás még adós a felelettel. Nem tudjuk, hogy a különböző bányakamarák hogyan működtek, mikor voltak saját kezelésben, mikor adták őket bérbe, egyeseket megszüntettek-e, másokat újonnan felállítottak-e? Mindezzel jelen munka keretében, amely az újkori magyar közigazgatás szervezetét vizsgálja, nem foglalkozhatunk. Meg kell elégednünk annak a megállapításával, hogy 1526 után a legtöbb bányakamara, így a szlavóniai, a szerémivel egyesített pécsi, a szegedi vagy lippai, a váradi, az esztergom-budai, sőt valószínűleg a szomolnoki sem működött. Nem valószínű, hogy munkájukat a török hódítás szakította félbe, inkább feltehető, hogy a bányászat hanyatlása tette őket feleslegessé, továbbá az a körülmény, hogy a kamara hasznának nevezett kapuadó beleolvadt a hadiadóba, így nem volt szükség rá, hogy kezelésére külön szervezetet tartsanak fenn. 2 ) Bányakamarák csak ott maradtak meg, ahol gazdag bányákat műveltek és a termelt nemesércből pénzt vertek. így elsősorban az alsómagyarországi bányavárosok középpontjában, Körmöcbányán. A körmöci bányakamara fejlődése. Ahhoz, hogy a körmöcbányai bányakamara újkori történetét megérthessük, ismernünk kell főbb vonásaiban azt a fejlődést, amelyen a XV. század folyamán ment keresztül, s amely végeredményben a magyar pénzügyigazgatás keretéből való kiszakadására vezetett. E fejlődést két tényező befolyásolta döntően : az egyik, hogy ez a bányavidék több mint száz éven keresztül királynéi birtok volt, a másik, hogy az itteni bányászat a ThurzóFugger vállalkozás eredményeképen rohamosan fellendült. Zsigmond király 1424-ben más birtokokkal együtt az alsómagyarországi bányavidéket és az ottani bányavárosokat is feleségére, Borbálára ruházta, mint királynéi jószágokat. Ez nem azt jelentette, hogy az alsómagyarországi bányák mind a királyné birtokába kerültek. A király csak azokat a bányákat adományozhatta el, amelyek az ő tulajdonában voltak. A hangsúly nem is annyira a bányákon, mint inkább a bányaműveléssel *) U. o. 237—240. 1. 2 ) A XV. század második felében a budai, körmöcbányai, kassai vagy szomolnoki, nagybányai, nagyszebeni és zágrábi kamarákról tudunk. Paulinyi Oszkár: Magyarország aranytermelése a XV. század végén és a XVI. század derekán. A Gr. Klebelsberg K- Magyar Történet kutató Intézet Évkönyve. VI., Bp. 1936. 38. I.
