Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

az uralkodó részére, a bányaművelés megkezdésekor azonban, hogy a bányászatot ezáltal is fejlesszék, néhány évre rendszerint lemondtak az urburáról. Olykor kikötötték, hogy a földesúri bányászatot külön királyi tisztviselő ellenőrizze,

1

) a felügyeletnek ezt a költséges módját azonban aligha alkalmazták, minthogy a nemesérc forgalombahozatalának monopolizálása révén a bányák termelését más úton is figyelemmel kísérhették. A nemesérc forgalmának monopóliumát ugyancsak hangsúlyozták a kiváltságlevelek, azt azonban többnyire megengedték, hogy a bányatulajdonos földesúr a saját szükségletének fedezésére szükséges mennyiséget ne legyen köteles beváltani. Sóregále. A sóbányászat helyzete az ércbányászatétól a bányaszabadság kérdésében is különbözött. A sóbányaszabadság fejlődése ellentétes irányú volt, mint az ércbányászat szabadságáé. A sóbányák művelése — az újabb kutatás szerint — eredetileg nem monopólium volt, nem a királyi felségjogon alapult, hanem a birtokjogon, azaz minden földesúrnak joga volt hozzá, hogy birtokán sót bányászhasson. Minthogy azonban egy-két kivétellel úgyszólván minden sóbánya királyi birtokon feküdt, minthogy továbbá a bányászott só forgalombahozatalának jogát a magyar királyok is kezdettől fogva a maguk számára tartották fenn, a sóregále, azaz a sóbányászat felségjoga a XIV. század folyamán Magyarországon is kialakult. 1408-ban az uralkodó a sóbányászat jogát a Garaycsaládnak már adományozta, ami annak a jele, hogy azt ekkor már regálénak tekintette. Az 1492. évi 30. tc. pedig kimondotta, hogy minden sóbányának a király a tulajdonosa. Ugyanez a törvénycikk egyébként az ércbányászat földesúri szabadságát elismerő 1523. évi 39. t.-c. lényegét is tartalmazza. Míg tehát a fejlődés az ércbányászat terén a XV. század végére a teljes földesúri bányaszabadsághoz vezetett, addig a sóbányászat tisztán regálé, azaz királyi monopólium lett.

2

) Urbura. A bányaregále révén az uralkodót a bányászott só egészen megillette, a bányászott ércnek azonban csak bizonyos hányadát, az úgynevezett urburát kapta. Etekintetben mindegy volt, vájjon az illető ércbánya a király, vagy pedig valamelyik földesúr birtokához tartozott. Urbura címén a középkorban a bányászott aranynak tizedét, más ércnek pedig nyolcadát fizették. Eredete a bányaművelés kezdeteihez nyúlik vissza, valószínű, hogy már az első betelepedett királyi bányászok ilyen feltétel mellett fogtak hozzá az ércerek felkutatásához és napfényre hozásához. Minthogy Magyarország a középkorban az aranybányászat terén Afrika, az ezüsttermelésben pedig Csehország után a második helyet foglalta el a világgazdaságban,

3

) magából a bányaművelésből származó urburajövedelem is jelentékeny szerepet játszott a királyi kincstár bevételei sorában. Az ércbányászat igazi hasznát a kincstár részére azonban nem az urbura, azaz a bányaregále, hanem a nemesérc' forgalombahozatalának monopóliuma biztosította. *) így pl. I. Rákóczi Ferenc esetében 1667-ben. U. o. 427. 1. 2

) Paulinyi Oszkár: A sóregále kialakulása Magyarországon. Századok, 1924. 645—647.1. Wenzel szerint 1492-ig a sóbányászat helyzete azonos volt az ércbányászatéval. I. m. 145. 1. Hóman szerint pedig a sóbányászat kezdettől fogva királyi felségjog volt. 1. m. 14, 156. I. 8

) A XIII. század második felében a világ aranyának kb. egyharmadát, ezüstjének pedig kb. egynegyedét Magyarországon bányászták. Hóman i. m. 150. 1.