Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
amikor a Wesselényi-összeesküvés után a lázadozó lakosság megfékezésére az idegen csapatokat állandóan az országban tartották. Ebben az időben az ellátás kérdését a katonai hatóságok egészen önállóan intézték, a megyékre és a városokra önkényesen kivetették a terheket, amiket azután, ha a törvényhatóságok munkájával elégedetlenek voltak, fegyveres erőszakkal hajtottak be. A súrlódások, sokszor véres összetűzések a polgárság és az elszállásolt katonaság között állandóan napirenden voltak. Mindkét oldalon, az uralkodó és a rendek részéről egyaránt belátták, hogy szükség van egy olyan állandó országos biztosi szervezetre, amilyen a XVI. és XVII. században az egyes hadjáratok alkalmával egyengette a katonai és polgári szerveknek a hadsereg ellátásával kapcsolatos munkáját. A gondolatot a Kollonich Lipót esztergomi érsek elnöklete alatt Bécsben ülésező és a török alól felszabadult Magyarország új berendezésével foglalkozó bizottság munkája, az 1688-ban készült Einrichtungswerk is felvetette, a hadibiztosok mellé országos vagy megyei biztosok kinevezését ajánlotta, feladatuknak a polgári lakosság védelmét, az okozott károkért elégtétel szerzését szánta. 1 ) A rendek viszont azt szerették volna, hogy az idegen hadibiztosokat magyarokkal cseréljék fel, azaz, hogy a hadseregellátás kérdését egészen vegyék ki az udvari hatóságok kezéből. A 13 felsőmagyarországi vármegye küldöttsége gróf Bercsényi Miklós vezetése alatt 1696-ban Bécsben ilyen értelemben terjesztette elő óhaját. Katonai ügyekben katonák és polgári lakosok egyaránt a magyar biztosság (főbiztos és albiztosok) illetékessége alá tartoztak volna. Kétségtelen, hogy magyar szempontból ez a megoldás lett volna a legmegfelelőbb. Az udvar azonban nem volt hajlandó kezéből kibocsátani az akkor még tisztán császári hadsereg ellátásának intézését. Hozzájárult azonban ahhoz, hogy a hadibiztosok mellett országos biztosi állásokat szervezzenek, ami még 1696-ban meg is történt. Tartományi biztosság. A korábbi századok hasonló intézkedéseinek mintájára az ország három részének, a Dunától északra és délre fekvő vármegyéknek, valamint Felsőmagyarországnak, ahova a tiszai vidéket is számították, élére egy-egy ú. n. tartományi főbiztost (supremus commissarius provinciális) állítottak. Kinevezésük jogát az uralkodó a maga részére tartotta fenn, de a rendek befolyása is érvényesült, mert az általuk ajánlott 9 személy közül választott ki hármat a király. A Dunától északra gróf Zichy Ádám, délre gróf Nádasdy Ferenc, Felsőmagyarországon pedig gróf Bercsényi Miklós lettek tartományi főbiztosok. Közülük csak Bercsényi működését ismerjük, de abból megérthetjük, hogy miért maradt az 1696-i kísérlet eredmény nélkül. Az új hivatalnokok részletes utasítást sem az uralkodótól, sem a rendektől nem kaptak. A kinevezésüket közlő királyi rendelet csak általánosságban utalt a fejedelmi szolgálat és a közjó, az annyit hangoztatott bonum publicum érdekeire, egyebekben a hadi szabályzat (regulamentum militare) pontjainak követését ajánlotta. Fizetésüket a rendek vállalták magukra és évi 3—3000 forintban az illető országrész adózóira vetették ki. Utasítás hiányában azután Bercsényi teljesen önkényesen járt el. Székhelyét Tokajról, x ) Az Einrichtungswerk kivonatát közli Mayer, Thcodor: Verwaltungsreform in Ungarn nach der Türkenzeit. Wien und Leipzig, 1911.
