Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
A hadsereg élelmezése szempontjából számbajövő országrészek, a Dunán innen és túl fekvő területek élére egy-egy segédbiztost állítottak. Dunáninneni megyéknek a mai Dunántúlt nevezték (Zala, Somogy, Veszprém, Tolna, Fejér, Vasvár, Sopron, Mosón, Győr és Komárom egy része). Dunántúlnak pedig az Északnyugati Felvidék megyéit (Liptó, Árva, Turóc, Trencsén, Nyitra, Bars, Pozsony, Zólyom, Hont, Esztergom és Nógrád) mondották és ide számították volna a hadjárat sikeres menete esetén a töröktől megszállt Gömör, Heves, Külső-Szolnok, Borsod, Pest, Pilis, Solt, Bács és Bodrog vármegyéket is. A segédbiztosok (coadiutores, curatores, procuratores) a megyékbe a maguk embereit, az ú. n. vásárlókat (emptores, ordinatores, sollicitatores) küldték ki, akik felmutatva az ország rendéihez és hatóságaihoz szóló királyi mandátumot, összehivatták a megyei közgyűlést, amely a porták arányában megállapította, hogy melyik község miből és mennyit köteles szolgáltatni. A vásárló mellé kirendelt egy szolgabírót vagy megyei nemest, akivel az sorra járta a falvakat. Ha valahol ellenkezésre talált, jelentést tett a segédbiztos útján a főbiztosnak, aki közbenjárt az illető országrész országos főkapitányánál, akinek fegyveres ereje biztosította az egész szervezet eredményes működését. A termények összevásárlásával a vasárlók feladatuknak még csak első részét oldották meg, a szállításról is nekik kellett gondoskodniuk. Az ehhez szükséges eszközök (szekerek, hajók, tutajok, dereglyék, zsákok, korsók stb.) beszerzésére felhatalmazást kaptak. A jobbágyság munkáját vették igénybe, ahol lehetett, ingyen, ahol nem, az országgyűlésen megállapított díjak ellenében. A megyei gyűjtőhelyekről a táborba vitették a terményeket, s ott a hadi élelmezési főbiztosnak adták át, aki a továbbiakat intézte. Felelősek voltak az áru jóságáért, a gondatlanságukból eredő károkat megtéríteni tartoztak. A vásárlásokra szánt összeget a magyar kamara a főbiztosnak adta át, az kiosztotta a segédbiztosok, azok viszont a vásárlók között. Ez utóbbiak pontos jegyzéket vezettek arról, hogy melyik községben hány porta után miből mennyit és milyen áron vásároltak, szállításra mit költöttek. Az egyes tételek helyességét nyugtákkal és a melléjük rendelt megyei ember bizonyítványával igazolták. Amikor pedig a szállítmányt a táborban átadták, ugyancsak írásbeli elismervényt kaptak. Mindezek alapján a segédbiztosoknak számoltak el, akik viszont a magyar kamara előtt adtak számot működésükről, ahol a számvevőhivatal vizsgálta át a beterjesztett számadásokat és mellékleteket. Sok gondot okozott a különböző mértékek egyeztetése, ezért azt kívánták, hogy a számadásokban lehetőleg mindig a bécsi mértéket vegyék egységnek. 1 ) 1597-ben maga az országgyűlés választotta meg az országos élelmezési szervezet vezetőit. Élére Joó János személynököt és Nagyváthy Ferencet állította, segédekül Felsőmagyarországra Paczoth Ferencet vagy Dengeleghy Miklóst és Várady Gáspárt, a Dunántúlra pedig Tarródy Istvánt rendelte, felhatalmazva Joó Jánost, hogy ha az említettek vonakodnának tisztüket elfogadni, helyettük másokat nevezhessen ki. Egyebekben, a rendi határozatok módjára, részletekbe a törvény nem bocsátkozott, csak a szállítás ügyét szabályozta olyképen, hogy a megyék minden 25 porta után egy-egy *) Thurzó Ferenc 1566. aug. 10-én kelt utasítása alapján. Orsz. Lvt. Kam. lvt. Libri Instr. II., 93.
