Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
tizedeket, mindegyikről külön jegyzéket (regestum) vezetett. A vallomások valódiságát künn a földeken ellenőrizhette, de többnyire nem minden egyes gazda telkét kereste fel, hanem csak azokét, akiknek adatait gyanúsnak találta. A tizedet általában természetben szolgáltatták, de ha a termés a tíz egységet nem érte el, pénzben váltották meg. A gabonatermés legkisebb egysége a manipulus volt, nagyobbik a crux és a capetia. A tizedszedőnek a lajstrom elején fel kellett tüntetnie, hogy az illető vidéken hány manipulust értenek egy crux és hány cruxot egy capetia alatt. 1 ) Akinek termése a tíz manipulust nem haladta meg, ú. n. kereszténypénzt (pecunia christianitatis) fizetett, általában személyenkint tizenkét dénárt. Az aratómunkások, akik részüket termésben Tcapták, ez után a rész után ugyancsak nem tizedet adtak, hanem meghatározott összegű aratópénzt, általában személyenkint 6 dénárt fizettek. Vidékenkint változó összeget fizetett a gazda egy-egy méhkas, bárány, vagy gödölye után, ha számuk alul maradt a tizen. A helyi viszonyoktól függött, hogy a kamara előnyösebbnek tartotta-e, hogy az egész állattizedet pénzen váltsák meg. Erre azonban a népet nem kényszeríthették, csak akkor kívánhatták, ha önként beleegyezett. Ügyszintén nem követelhették, hanem csak ajánlhatták, hogy a gabonatizedet ne szárban, hanem magban adják, amivel megkímélték a kamarát a rakodási és cséplési költségtől, ellenszolgáltatásul viszont a szalmát kapták. Ilyenkor a tizedszedő a bíró és az esküdtek jelenlétében próbacséplést végeztetett és annak eredménye alapján állapította meg, hogy ki-ki mennyi magot tartozik, jó és tiszta minőségben, beszolgáltatni. A mérésnél lehetőleg egységes mértéket használtak, a szepesi kamara területén pl. a kassai köblöt. Ha a nép nem vállalkozott a kicséplésre, a tizedszedő rakodókat (structores acervorum) fogadott és azokkal a gabonát biztos helyre vitette és rovásokkal megjelölve a cséplésig ott őriztette. A rakodók és cséplők (trituratores) munkáját vagy pénzben vagy pedig hányadban, nyugta ellenében egynlítette ki, jegyzékében minden kiadást pontosan feltüntetve. A kicsépelt gabonát a falu plébánosa, a bíró és az esküdtek jelenlétében megmérték s azok írásban igazolták a cséplés eredményét, amivel a tizedszedő azután a kamarának számolt el. Hasonlóképen a tizedfizetők is írást (recognitio) adtak róla, hogy tized fejében mennyit szolgáltattak be. Ezeket az ellennyugtákat, amelyeket a tizedszedő ugyancsak csatolt számadásához, az írni nem tudók nevében más hiteles személyek is kiállíthatták. Azok a mesteremberek, akiknek földjük nem volt, bár az ilyen igen ritka lehetett, meghatározott összegben, amely a kereszténypénznek felelt meg, rótták le a tizedet. A falvak lelkészei, katolikusok és protestánsok egyaránt, tized fejében szintén meghatározott összeget fizettek, az ú. n. census cathedraticust, a szepesi kamara területén pl. a XVII. század végén az anyaegyházak után egy, a leánytemplomok után pedig fél forintot. A tized bizonyos hányada viszont, negyede, nyolcada, tizede, tizenhatoda, az egyes vidékek szokása szerint a lelkészeket illette meg s azt nyugta ellenében a tizedsze*dők a cséplés után azonnal kiadták. A XVI.században ezt az illetéket még a protestáns lelkészek is élvezték, legalább is nyugtáik, az egyháztörténetnek eme becses forrásai, erről tanúskodnak, *) A magyar terminológia bizonytalan. Valószínűleg manipulus = kéve, crux = kereszt, capetia = kepe vagy kazal. Mint nagyobb egység a gelima is előfordul.
