Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
Az ellenőrzés az udvarbíró egész munkakörére kiterjedt, különösen pedig a bevételek és kiadások pontos feltüntetésére és elszámolására. E célból hivatalbalépésekor az ellenőr is megkapta a várbirtok leltárát (inventarium), továbbá az ú. n. várkönyvet (liber arcis), amelyekből megállapíthatta, hogy milyen javak és jövedelmek tartoznak a gazdasághoz. Ezeknek sértetlen megóvását, sőt újak szerzését és régiek visszakövetelését a kamarai utasítások, az udvarbíróhoz hasonlóan, az ellenőrnek is lelkére kötötték. A különböző bevételekről és kiadásokról az ellenőr is naplót (regestum) vezetett, év végén pedig számadást (ratio) terjesztett a kamara elé, ahol ezeknek az ellenőri számadásoknak alapján állapították meg, hogy az udvarbírák hűen sáfárkodtak-e, A gondos könyvelés azonban még nem merítette ki az ellenőr feladatát. Mert a kifogástalan könyvvezetés mellett is rossz lehetett a gazdálkodás, elhanyagolhatták az egyes jövedelmi forrásokat, száz meg száz módon megrövidíthették a kincstárt. Az ellenőrnek tehát mindenütt jelen kellett lennie és mindenhez értenie. Ahol valami hibát vagy mulasztást, esetleg visszaélést vett észre, először az udvarbírót értesítette és megpróbálta vele együtt orvosolni a bajt. Ha pedig fellépése vagy fellépésük nem járt eredménnyel, a kamarához fordult hathatósabb segítségért, Egymaga természetesen ezt az egész munkát nem végezhette. A kamara is tudatában volt ennek, amikor úgy rendelkezett, hogy az egyes jövedelmi ágak kezelésénél az udvarbíró emberei mellett minciig legyenek ott az ellenőr tisztjei is. Ezeket a kor magánjogi hivatalviselésének megfelelően maga választotta familiárisai közül. Fizetésüket azonban, valamint néhány ellenőri lovas tartását a kincstár vállalta magára és a gazdaság bevételeiből utalta ki. Esküt is a király hűségére tettek, tehát az udvarbírói személyzethez hasonlóan az ellenőr embereit is állami tisztviselőknek kell tartanunk. Fizetésüket, miként az ellenőr is, részint pénzben, részint pedig terményekben kapták. Az elienőr megbízatása is visszavonásig szólt, de elbocsátása nem volt három hónapi felmondáshoz kötve, ami azt mutatja, hogy tisztsége kevésbbé volt magánjogi színezetű, mint a kapitányé vagy udvarbíróé. A kamarai birtokon élő adózó jobbágyság kímélését és védelmét egyébként fölöttes hatósága fokozott hangsúllyal kötötte az ellenőr lelkére is. 1 ) Mindezek a biztosítékok természetesen hiábavalónak bizonyultak abban az esetben, ha az ellenőr összejátszott az udvarbíróval. A kamara ez ellen úgy védekezett, hogy igen gyakran bizottságokat küldött ki, amelyek a helyszínen folytatott vizsgálat alapján állapították meg, hogy történtek-e s kinek részéről mulasztások és visszaélések, Mint jellemző tényt figyelhetjük meg, hogy míg a kapitányok rendszerint a vagyonos nemesek közül kerültek ki, addig az udvarbírákat és az ellenőröket a kamara igen sokszor az ú. n. deákok (ütteratusok) sorából választotta. A deákokat tekinthetjük a XVÍ. század hivatásos hivatalnokainak, akiket iskolai végzettségük alkalmassá tett arra, hogy az állandó írásbeli munkával járó tisztviselői teendőket ellássák. Deákokkal a közigazgatás minden fokán és minden ágában találkozunk, a központi hatóságoknál és a vidéki szerveknél egyaránt. A főméltóságokat viselő nagyurak is mind deákot tartanak, aki személyi titkári szolgálatot teljesít mellettük, s akit x ) Bélavári György deák lévai ellenőr 1557. júl. 15-én kelt utasítását használtam. Orsz. Lvt. Kam. lvt. Instr. Arces.
