Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

Ezeket az udvarbíró fogadja fel és bocsátja el tetszése szerint, az államhoz csak az fűzi őket, hogy fizetésüket tőle kapják. Ez a segédszemélyzet, amelynek tagjait mégis kamarai, azaz állami alkalmazottaknak kell minősítenünk, nagyobb uradalmakban népesebb, kisebbekben alacsony számú volt. Közöttük első helyen a helyettes udvarbírót (viceprovisor) kell említenünk, aki a távollevő vagy másutt elfoglalt udvarbíró munkakörét töltötte be. Udvarbírói számadót (rationista) is említenek az utasítások. Lehetséges, hogy azonos a kamara által az udvarbíró mellé kiküldött ellenőrrel, akit szintén rationistának, olykor contrascribának neveztek, s akiről lentebb lesz szó, de feltehető, hogy a kapitányhoz hasonlóan az egyéb teendőkkel elfoglalt udvarbíró helyett, illetve nevében az írásbeli munkát, könyvek vezetését és számadások készítését, jelentések fogalmazását stb., külön számadó végezte. A betakarított termést a magtárakban és pincékben a sáfár (dispensator) és a kulcsárok (clavigeri) gondozták és értékesítették. Az udvarbíró személyzetét szakácsok, pékek és különböző mesteremberek egészítették ki. Azonkívül még néhány katonát is tarthatott, a tokaji udvarbíró utasítása pl. 1567-ben nyolc lovas és hét gyalogos fogadására adott engedélyt, akikre a nagykiterjedésű birtokok látogatása és gazdálkodásuk irányítása közben volt szüksége. (Szerepük hasonló a mai mezőőr- és hegyőréhez.) A várbirtokon létesített majorságok (allodiaturae) vezetőit, a villicusokat ugyancsak az udvarbíró nevezte ki. Tőle függtek a földesúri falvak bírái is. A kilenced- és (amennyiben a tizedet a vártartomány élvezte vagy bérelte) a tizedszedők szintén tőle kapták megbízatásukat és neki számoltak el. Hasonlóképen a vám- és révszedők, sőt az udvarbíró (pl. a tokaji) ha harmincadhivatalt állított fel, oda harmincadost nevezett ki és a kereskedőktől a külkereskedelmi vámot is szedte. Ez a helyzet természetesen csak átmenetileg állott fenn, amint a kamarai igazgatást Felsőmagyarországon is bevezették, az összes harmincadok a kamara alá kerültek. Ezt a sokrétegű gazdasági személyzetet az államhoz esküje kötötte, amelyet az uralkodó iránti hűségére az udvarbíró előtt tett. Számadással az udvarbírónak tartozott, aki viszont a kamarának számolt el, esküjéhez híven, amit ugyancsak a kamarának tett. Lehetséges, hogy az alsó tisztek is írásban adtak számot gazdálkodásukról az udvarbírónak, aki évvégi számadásait a melléje rendelt ellenőr kimutatásaival együtt a többi kamarai hivatalnok, harmincadosok, adószedők stb. mintájára készítette el és nyújtotta be felülvizsgálatra. A kamarai számvevőhivatal kívánságára a homályos tételek felől magyarázatot adott, s ha sikerült magát mindenben igazolnia, a kamara tanácsától megkapta a felmentést. Ellenkező esetben büntetőjogi és vagyoni felelősséggel tartozott. A kamarának, amint láttuk, jogában állott, hogy hűtlen tisztviselőit, a rendes és hosszadalmas bírói eljárás mellőzésével, saját maga vonhassa felelősségre és az ítéletet rajtuk azonnal végre is hajthassa. Fizetését az udvarbíró részint pénzben, részint természetben kapta. Lakását és ellátását a birtok épületeiben és jövedelmeiből élvezte. Hivatalos utazásainak költségeit megtérítették. Személyzetének fizetését vagy a kamara állapította meg, vagy az udvarbíróra bízta, hogy a szokásnak megfelelően egyezzék meg velük. Számadásában természetesen a személyzet fizetéséről és saját hivatalos kiadásáról is nyugtákkal igazolt kimutatást nyújtott.