Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
1662-ben az országgyűlés hadiadót nem is szavazott meg, hanem csak félharmincadot, továbbá katonaság állítását. A kamaraelnök és az új kamarai pénztárnok, Palugyay Gábor feladatául a hátralékok behajtását és felhasználását jelölte meg. 1 ) A XVII. században még két országgyűlést tartottak: 1681-ben és 1687-ben. A hadiadó kérdése egyiken sem került szóba. Ennek magyarázatát a kor hadügyi viszonyai adják. A század második felében az a gyakorlat alakult ki, hogy vagy az ország, azaz a rendek vállalták a szükséges katonaság kiállítását, s annak költségeiről maguk gondoskodtak, vagy pedig, s a hatvanas évektől kezdve ez volt a gyakoribb eset, királyi parancsnokok vezetése alatt idegen zsoldos seregek árasztották el a megyéket. Fizetésükről a kincstár vagy rosszul, vagy sehogyan sem gondoskodott, ellátásuk annak a vidéknek a nyakába szakadt, amelyen éppen keresztül vonultak. Pénzbeli adó helyett bizonyos számú lovas és gyalogos eltartását vetették ki egy-egy falura, pontosan meghatározva a napi adagot (portio). Még jó eset volt, ha a kivetést (repartitio) megyei közegek végezték, a legtöbbször azonban maguk a katonai hatóságok határozták meg, hogy ki mennyit adjon. Könnyű elgondolni, hogy ez a természetbeni adózás mennyivel súlyosabb volt, mint a korábbi kamarai dica, hogy a lakosság és a zsákmányra éhes zsoldosok között a véres összetűzések napirenden voltak, s hogy ezekben melyik fél húzta a rövidebbet. A magyar történet eme gyászos korszakának ecsetelése más lapokra tartozik, de az adótörténetnek erre is ki kell majd terjeszkednie, amikor ezt az átmeneti időközt a XVI. és XVII. századi adórendszer és az 1715-ben megszavazott állandó adózás között fel fogja dolgozni. A fejlődést egyelőre homály borítja, ma még azt sem tudjuk, hogy az adóegység, a porta mikor alakult át olyanképen, hogy többé nem a jobbágygazdaság alapját, hanem az egy összegben megajánlott adónak bizonyos hányadát jelentette, amit arányosan vetettek ki a megyékre, szabad királyi városokra és a külön adózó úgynevezett kerületekre. A XVIII. századdal az adótörténetnek egészen új fejezete kezdődött, amelyben az adóigazgatást részben új szervek vették át, a régiek szerepe pedig lényegesen megváltozott. Kivetés, behajtás és elszámolás. Végül ami az adóigazgatás menetét illeti, ez fő vonásaiban változatlan maradt a XVI. és XVII. századon keresztül, akár kamarai-királyi, akár megyei-rendi szervek irányították és végezték. Három részre oszlott: az adó kivetésére, behajtására és az elszámolásra. Amint az országgyűlés az adót megszavazta, a rovok, akár kamarai, akár rendi emberek voltak, azonnal megjelentek megyéjük székhelyén, jelentkeztek a megye vezetőjénél, a főispánnál vagy az alispánnál, bemutatták megbízólevelüket, s kérték, hogy a közgyűlést haladéktalanul hívja össze. A közgyűlés azután megbízta az alispánt, a jegyzőt és a szolgabírákat, hogy a kivetésnél és a behajtásnál legyenek a rovó segítségére. Sőt rendszerint kijelölt egy megyei nemest, akinek állandóan a rovó mellett kellett tartózkodnia. Ez a megyei ember esküt tett a közgyűlésen, amire sokszor magát a rovót is kötelezték. Amig a rovó az esküdttel és a szolgabírákkal bejárta a falvakat és összeírta az adóköteleseket, a közgyűlés együttmaradt. Az összeírásnál a falubírák szerepe volt a legfontosabb, mert a községük *) C. J. H. 1662:22.' 23. t.-c.
