Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
kamara nem tudott a pillanatnyi szükségnek azonnal eleget tenni. A rendek így arra az elhatározásra jutottak, hogy saját maguk fogadnak az adón katonaságot. Ezt az uralkodó sem ellenezte, csak azt kötötte ki, hogy a rendi adószedőket ellenőrizhesse. Jellemző, hogy a főrendek más módot ajánlanak és fogadnak el, mint a köznemesek. A törvény szövege homályos, csak az országgyűlési tárgyalások irataiból derül ki, hogy a főnemesség az adót, amelyet valószínűleg maga hajtott be, kincstartóknak (2 fő-, 3 köznemes) adta át, a megyei adószedők (nem kamarai rovok) pedig 2—2 erre a célra választott nemesnek. A katonaságot a kincstartók és a megyei nemesek fizették, a király pedig biztosokat — lustratores, valószínűleg kamarai tisztviselők — küldött ki ellenőrzésükre. 1 ) Bennük láthatjuk a későbbi hadibiztosok őseit. A tartományi biztosság — commissariatus provinciális — őseinek viszont a rendi kincstartókat tekinthetjük. A helyzet szinte órárólórára változott. Egyik pillanatban a rendi, a másikban újra a fejedelmi adóigazgatás látszott célravezetőbbnek. Még ugyanabban az évben, az 1542-i pozsonyi országgyűlésen visszatértek a kamarai adóigazgatáshoz. Ügy határoztak, hogy a rovókat újra a kamara küldje ki, a főispánok hivatalvesztés terhe alatt legyenek segítségükre, a befolyt adót a kamarának szolgáltassák be. A rendek csak azt kívánták, hogy két emberük, egy a főnemesek, egy pedig a köznemesek közül, a kamara mellett lehessen s ellenőrizhesse, hogy az adót csak hadi célokra fordítsák. Továbbá, hogy a kamara az adó felhasználásáról a királynak az országgyűlésen adjon számot. Ezzel szemben beleegyeztek, hogy a korábbi adót kezelő megyei nemeseket, valamint a kincstartókat is elszámolásra hívhassa fel. 3 ) Ez bizonyítja, hogy a rendi adókezelés nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. 1543-ban ismét új megoldással tettek kísérletet. A kivetést, azaz az adókötelesek összeírását, most is a királyi rovókra bízták, akik mellé mindegyik megye egy-egy esküdt nemest rendelt. A behajtást azonban a rendek intézték, a főnemesek saját embereik, a megyék választott esküdtek útján. A befolyt adónak csak 20%-át szolgáltatták be a kamarának, 75%-án maguk fogadtak katonákat, 5%-át pedig a megyei költségek fedezésére fordították. 3 ) Az 1545-i országgyűlés végzései a rendi befolyás érvényesülésének újabb hullámhegyét mutatják. A kamarának az adóból csak a lucrum cameraenak megfelelő 20 dénárt juttatják portánkint, a többi felhasználására egy fő- és egy köznemest választanak, kötelezik őket, hogy csak hadi célokra fordítsák, s hogy az országgyűlésen a rendeknek számoljanak el. Sőt a király összes egyéb jövedelmeit is a végvárak megerősítésére és katonák fogadására rendelik, s eme rendelkezésük megvalósítására egy magyar nemzetiségű kincstartót akarnak választani. 4 ) Hogy ez a kincstartó a kamarával milyen viszonyban legyen, mellette vagy helyette működjék, arról nem szólanak. Ügyszintén nem foglalkoznak az adó kivetésének és behajtásának kérdésével sem. Nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy e kor törvényei sokszor nem király és ország közös megegyezését örökítik meg, hanem csak egyoldalúan a rendi kívánságokat foglalják össze, amiknek a gyakorlatban aligha lett foganatjuk. x ) C. J. H. 1542 (besztercebányai): 26., 36. t.-c. M. O. E. II. k., 398. 1. 2 ) C. J. H. 1542 (pozsonyi): 8., 10., 16., 17. t.-c. M. O. E. II. k., 411. 1. 3 ) C. J. H. 1543: 10., 11. t.-c. M. O. E. II. k., 556. 1. 4 ) C. J. H. 1545 : 40., 42. t.-c.
