Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
amelyeket magyar földbe átültetni nem tudtak és viszont olyanok, amelyeknek idegenben hiába keressük párját. Ebből azt a módszertani tanulságot vonhatjuk le, hogy amikor a magyar közigazgatás szerveinek történetét kutatjuk, mindig a magyar viszonyok ismeretéből induljunk ki. Emellett kísérjük állandóan figyelemmel a külföldi hatóságok történetét is, mert abban számos analógiát, sőt közvetlen hatást is fogunk találni. Ezek megállapításánál azonban legyünk nagyon óvatosak és ne keressünk okvetlenül idegen mintát olyankor is, amikor csak azonos okok egyező következményeivel állunk szemben. És óvakodjunk egy hibától, amely egész történetírásunkra általánosan jellemző, amelytől csak legújabban igyekeznek történészeink megszabadulni. Ne nézzük megbűvölten csak a német példát, hanem tágítsuk horizontunkat nyugat és kelet felé egyaránt. Nem csupán az angol-magyar, alkotmánytörténeti analógiák kimutatására gondolok, hanem a francia és olasz, főleg pedig a kelet-európai fejlődés figyelemmel kísérésére. Különösen érdekes és tanulságos eredményeket várhatunk a cseh és lengyel viszonyok ismeretétől. Ezen az alapon ki fog derülni az is, hogy nem mindig csak kaptunk, hanem igen gyakran adtunk is, hogy történeti kultúránk nem minősíthető a német szellem bágyadt tükörképének, hanem önmagából fakadt fényét éltetőén sugározta szét a határokon túlra is. A fejedelmi hatalom korlátlan érvényesülésének kora. A magyar állam kormányzásában épúgy, mint Európa minden országában, az uralkodói hatalomnak volt döntő jelentősége. A fejedelmi ház erejének növekedése vagy csökkenése szerint változott az ország igazgatása is. Emellett természetesen a társadalmi és gazdasági fejlődés határozta meg a közigazgatás alakulását, de ez a fejlődés is szoros összefüggésben állott a királyi hatalom hullámzásával. Amikor Szent István Géza fejedelem munkáját befejezve az utolsó törzsfő lázadását is leverte, a királyon kívül számottevő hatalom nem volt az országban, amelynek legnagyobb része mint családi birtok, vagy mint meg nem szállott terület közvetlenül is az Árpád-ház fejét uralta. A király hatalma a fejedelmi család magánvagyonán nyugodott, ezen épült fel az ország igazgatása is, a központi udvarban és a vidéki megyékben, ispánságokban egyaránt. Árpádkori közigazgatásunk alapszinezete tehát épúgy magánjogi volt, mint ahogy Európa nyugati felében az államokat feudális, hűbéri kapcsok tartották össze. Míg azonban nyugaton a hűbériség ebben a korban már a korábban egységes államok részekre bomlására vezetett s a hatalmas tartományurak az uralkodó főhatóságát csak névleg ismerték el, addig Magyarországon az Árpád-ház magánhatalmára támaszkodó középkori királyság virágkorát a XIII. század végén III. Béla uralkodása hozta meg. A keresztes hadakkal hazánkon átutazó német történetíró, Freisingi Ottó püspök csodálkozva látta és elismeréssel jegyezte fel, hogy a magyar király országának és népének korlátlan ura, akinek egyszerű üzenetére a legtekintélyesebb urak is engedelmesen járulnak színe elé, hogy rendelkezését meghallgassák és ellentmondás nélkül végrehajtsák. A középkori Magyarországon az államhatalom minden szála, törvényhozás, törvénykezés, a törvények és ítéletek végrehajtása, a királyi udvarban, az uralkodó kezében futott össze, aki hatalmát magánbirtokára, magánföldesúri népére támaszkodva gyakorolta. Ebben a munkájában segítője, a középkori magyar állam kormányzásának központi szerve, a királyi tanács
