Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
uralkodó legszűkebb tanácsadó testületéhez tartoznak, továbbá a kancellár, akinek, mint például Berthold mainzi érseknek, aki Miksa reformjainak lelke volt, a befolyása igen jelentékeny. De rajtuk kívül tagjai lehetnek mások is, az éppen döntésre kerülő ügy természete szerint, többnyire az udvari hatóságok vezetői, vagy egyéb szakemberek. A titkos tanács javaslata alapján határoz az uralkodó minden fontosabb kül- és belpolitikai kérdésben, még az igazságszolgáltatási és pénzügyekben is, bár ez utóbbiakban rendszerint a kamara véleménye alapján, amelynek elnöke ilyenkor megjelenik a tanácskozásokon. Elsősorban azonban a kül- és belügyi kormányzatnak, az akkori aránylag még nem nagyigényű közigazgatásnak volt legmagasabb fóruma, s ha formailag nem is, de lényegében körülbelül a francia conseil-jel állítható párhuzamba. A francia chambre des comptes szerepét pedig a kamara töltötte be, amely a pénzügyek egyre növekvő jelentőségének megfelelően a legkorábban alakult át a kincstartó rendi méltóságából állandó szervezetű kollegiális hivatallá, először Schatzkammer, majd Raitkammer, végül Hofkammer néven. Az egyes pénzügyigazgatási ágak azonban nem váltak külön olyan mértékben, mint a francia kamarák, bár már igen korán megtörténtek az első lépések ebben az irányban is. Az irányítás és ellenőrzés egyazon hatóság kezében maradt, külön pénztári hivatal sem alakult, ezeket az ágakat csak külön tisztviselők, de nem külön hivatalok igazgatták, a szervezeti specializálódás csak jóval később, a XVIII. században következett be. A rendi eredetű jövedelmek kezelésére sem alakult külön kamara, a francia fejlődés ezen a téren más volt, mint az osztrák. A német tartományok azután, bár egyebekben az osztrák példát követték, etekintetben a francia gyakorlatot honosították meg. A német fejlődés. A XV. és XVI. század fordulóján azonban még nem érkeztek el erre a fokra. Német területen hivatásos hivatalnoki szervezettel és osztállyal a legkorábban a német lovagrendnél találkozunk, a XIV. században itt már vége a hűbériségnek, amely másutt még a XV. század végéig küzd az új áramlattal. Az átalakulás egyes fázisait a német jogtörténet még nem tisztázta egész világosan, az egyes tartományokban hol későbben, hol korábban lett a hűbéresből hivatalnok, a beneficiumból és ministeriumból officium, a tisztviselés jellege fokozatosan alakult át magánjogiból közjogivá. A központi (császári) hatalomtól függetlenült territoriális (fejedelmi) hatalom birtokosai megakadályozták, hogy a hűbéri jellegű függetlenülés továbbterjedjen, saját hatalmukat hűbéreseikkel szemben egyre fokozták, míg végül teljesen közjogivá alakították át. Ez a folyamat természetesen nem ment simán, zökkenők nélkül, a fejedelmi hivatalnokok sokszor egészen független birtokuknak érezték a hivatalt, még az is előfordult, hogy örökül hagyták gyermekeikre. A hűbériséget közben a rendiség váltotta fel, a hűbérurak rendekbe tömörülve vették fel a küzdelmet a fejedelemmel és részt kértek a központi hatalom minden vonatkozású gyakorlásából. Nemcsak a helyi igazságszolgáltatást és közigazgatást tartották kezükben, hanem adómegajánló jogukra támaszkodva az országgyűléseken is hallatták szavukat, a külpolitikára, a hadi és pénzügyekre egyaránt befolyással bírtak. Megkezdődött a rendi dualizmus korszaka, amelyben a territóriumok végleg
