Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

ellenőrzésével kapcsolatos számvevői teendőket is az igazgató látta el. Than Antal számvevőt és segédét, Raisz Jánost pedig, minthogy a nikolsburgi béke értelmében levéltárat állítottak fel, levéltári őrré, illetve segédőrré nevezték ki. A levéltár őre idővel, amint láttuk, átvette a számvevéssel kapcsolatos feladatok intézését, ellenőrző naplót vezetett a pénztári bevételekről és kiadásokról, megállapította, hogy a számadásokat szabályszerűen készítették-e el és szerelték-e fel. Ennek megfelelően nemcsak levéltári őrnek, hanem számvevőnek is nevezték s a segéden kívül 1—2 Írnokot (esküdt jegyzőt) is rendelkezésére bocsátottak. Az 1680-as években a felsőmagyarországi királyi jövedelmek jelentősége fokozatosan növekedett, úgyhogy az igazgatóságból újra kamarát szerveztek. A kamarai pénzügyigazgatásnak pedig, amint megfigyeltük, a kollegiális ügyintézés mellett legjellemzőbb sajátsága az volt, hogy a kamara alá rendelt hivatalok és tisztviselők számadásait a kamara számvevőhivatala hagyta jóvá, vagy vetette el. A kollegiális ügyintézésre való visszatéréssel párhuzamosan lépések történtek abban az irányban is, hogy a szepesi kamarát a számvevés terén kivonják a magyar kamara gyámsága alól. Az uralkodó 1680. nov. 29-én kelt elhatározása ilyen értelemben rendelkezett, a bekövetkezett zavarok közepette azonban minden a régiben maradt, illetve a számadások körül a legnagyobb rendetlenség lett úrrá. Breiner és Mednyánszky azután gyökeresen segítettek a bajon. 1689-ben még úgy gondolták, hogy a régi rendszert megtarthatják, csak a levéltárnak akartak új utasítást adni. Közben azonban rájöttek, hogy a kamarai pénzügyigazgatás eredményességét csak úgy biztosíthatják, ha kebelbéli számvevőhivatalt szerveznek s azt szorosan összekapcsolják a tanáccsal. E célra a levéltár kiegészített személyzetét használták fel, a külön levéltárat pedig megszüntették. Egyben pontosan körülírták a számvevői munka menetét és szabályait. A számvevőn és helyettesén kívül 6 Írnokot bocsátottak a hivatal rendelkezésére, idővel pedig még növelni akarták a létszámot. Közülük kettőt a régi iratok és számadások rendezésével és elintézésével bíztak meg. A bizottság ajánlotta, hogy valamelyik Írnokot küldjék ki a bányákhoz, hogy ott a gyakorlati szakismereteket megszerezze és a bányaszámadások adatait azok birtokában ellenőrizhesse. A pénztárnoki nyugtákat csak maga a számvevő vagy helyettese vezethette, mégpedig jövedelmi ágak szerint, gondosan és pontosan, javítások és törlések nélkül, az ú. n, nyugta- vagy utalványkönyvekbe (libri quietantiarum, assignationum), amelyeknek helyességéért személyesen felelt. Külön könyvekbe másolták az Írnokok a felvilágosítást kérő kamarai meghagyásokat (commissiones), a jelentések (informationes) fogalmazatait (conceptus) pedig évről-évre egybekötötték és betűrendes mutatóval látták el, hogy a hivatal anyagáról és munkájáról az utódok is könnyen tájékozódhassanak. A negyedévi vagy havi kimutatások és az évvégi számadások bekövetelésében és ellenőrzésében a kamarai tanács és a számvevőhivatal karöltve járt el. A számvevőhivatal végezte a számvevői munkát, a hivatalnokokkal azonban a tanács érintkezett, ellenőrző, feddő és büntető hatóságot gyakorolt fölöttük. Ha a kimutatásokat és a számadásokat a kitűzött határidőre nem nyújtották be, a számvevőhivatal azonnal értesítette a tanácsot, hogy az a szükséges intézkedéseket rögtön megtegye, az előre megállapított büntetést tüstént kirója. A benyújtott iratokat a tanács vette át, s azután