Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
megállapította, hogy egy-egy személy és ló egynapi eltartására miből mennyi szükséges (portio orális et equalis), ezután a megyékre és városokra kivetették, hogy hány ilyen adagot tartoznak beszolgáltatni (repartitio). A kivetés a porták száma szerint történt, a behajtás a megyei és városi biztosok feladata volt. A behajtott élelmet a hadi biztosok vették át és osztották ki a katonaság között. Ekkor alakult ki a közigazgatásnak egy új ága, az elszállásolt katonaság és a polgári lakosság között felmerülő ügyek, az úgynevezett biztossági feladatok (commissariatica) intézése, amely a katonaság részéről a hadi (commissariatus bellicus), a polgári hatóságok részéről pedig 1723 óta a helytartótanács irányítása alatt működő tartományi biztosság (commissariatus provinciális) vállára nehezedett. A XVII. század utolsó és a XVIII. század első negyedében még a kamarák illetékessége alá tartoztak a hadiadóval és a katonaság ellátásával kapcsolatos kérdések. EHen^ őrizte a porták összeírását, a repartitiot, az adó és az élelem behajtását, és felhasználását. 1 ) A kamarai gazdálkodást is a katonai célok szolgálatába állította. Az apró, szétszórt birtokokat egységes, nagy uradalmakba tömörítette. A távolesőket pedig bérbeadta, vagy áruba bocsátotta. Az egyes uradalmak vezetésével tiszttartókat (provisores) bízott meg, ellenőrzésükre pedig, minthogy a tanácsosok az állandó figyelmet és jelenlétet kívánó gazdasági felügyeletet nem vállalhatták, külön jószágkbrmányzót (praefectus bonorum) nevezett ki. A jószágkormányzó és a tiszttartók feladata lett, hogy a kamarai tanácsosok irányítása alatt a kamarai gazdaságokat minél jövedelmezőbbé tegyék, anélkül azonban, ezt több ízben is kiemelték az utasítások, hogy a birtokon élő népet földjétől megfosztották, kizsarolták vagy elnyomták volna. Panaszait elsőfokon orvosolták, súlyosabb esetekben pedig az igazgatóság elé terjesztették. Lehetőség szerint kieszközölték, hogy a katonaságot kamarai birtokra ne szállásolják el, s ha ezt nem akadályozhatták meg, megvédték a lakosságot a katonai túlkapásokkal szemben. Az igazgatóság jó gazdák közül választotta ki a tiszttartókat, hogy a korszerű mezőgazdaság minden előnyét gyümölcsöztessék a kincstári uradalmakon. A kincstári uradalmak termését a nagyobb helységekben emelt magtárakban (domus annonariae) halmozták fel, s a gabonatisztek (annonae officiales) őrizték. Ezáltal nemcsak a katonaság rendszeres és zavartalan élelmezését biztosították, hanem éhínség esetén az egész vidék lakosságának segítségére siethettek. Az elkobzott jószágok között sok szőlő került a kincstár birtokába, a kamarának a szőlőművelésre is súlyt kellett helyeznie, mert a felsőmagyarországi borokat külföldön, különösen Lengyelországban igen kedvelték és jó áron vásárolták. A szőlőknél még fokozottabb mértékben mutatkozott az a hátrány, hogy nem egy tagban, hanem szétszórtan feküdtek. A silányabb földeket ezért a kamara itt is eladta vagy bérlőkre bízta, s csak az elsőrangú hegyeket tartotta meg saját kezelésben. A szőlőmunkások (vinitores) vezetésével és ellenőrzésével felügyelőket (inspectores) bízott meg, Kassán pedig, a Lengyelország felé irányuló kereskedelem csomópontján, külön pénztárnokot (perceptor) alkalmazott, aki a szakszerűen szüretelt és minőségileg osztályozott borokat forgalomba hozta. Magukból az utasításokból is meg lehet állapítani, hogy a szepesi igazgatóság, s általában a magyar kamarák életében a XVH. század utolsó négyedétől x ) Az 1670-es években, tisztán hadi célokra, a szabad királyi városokban fogyasztási adót (accisa) is bevezettek. Ennek behajtására és felhasználására is a kamara ügyelt fel.
