Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

intézte az ügyeket, az ügymenet szakadozott és bizonytalan képet mutatott. Ha a tisztviselőt magánérdeke másfelé szólította, megakadt a hatóság működése is, amelyet megszemélyesített. Előfordult, hogy a régi főméltóság halála vagy letétele után állását az uralkodó hosszú ideig nem töltötte be, mert az is megesett, hogy a hatalmas nagyurak tisztüket a fejedelmi hatalom gyengítésére és saját önállóságuk erősítésére iparkodtak felhasználni. Ilyen sedisvacantiák nem borították fel az államélet egyensúlyát, amíg az még fejlődésének kezdetén tartott. De amint a gazdasági és társadalmi kibontakozás az írásbeliséggel karöltve a hivatalos elintézésre szoruló ügyeket rohamos ütemben megszaporította, lehetetlenné vált, hogy az egyre növekedő fontosságú hivatalokat egyetlen ember lássa el, akinek személyes akadályoztatása esetén az egész ügymenet fennakadjon. Ezt a veszélyt azáltal hárították el, hogy az új hivatalokat kollegiálisán szervezték meg. Kollégiumokkal először római földön találkozunk, de nem szabad összetévesztenünk őket a több tagból, álló magistratusokkal (pl. 2 consul). A kollegialitás csíráit az egyes hivatalnokokat körülvevő tanácsok, consiliumok hordozták magukban, de önálló hivatalokká a római császárság idején sem lettek. A régi udvari méltóságok viselői egymaguk döntöttek minden kérdésben, tanácsosaikat, akiket rendszerint hű familiárisaik közül választották, meghallgathatták ugyan, de nem voltak kötelesek szavukra hallgatni. Ezzel szemben az új hivatalok tanácsosait nem a hatóság feje hívja maga mellé, hanem az uralkodó nevezi ki. A tanácsosok fegyelmi téren alá vannak ugyan rendelve az elnöknek, de az ügyek intézésében véleményüket szabadon adhatják elő, sőt tartoznak is előadni és amikor mindegyikük kifejtette nézetét, a döntést az elnök mondja ugyan ki, de nem a maga meggyőződése szerint, hanem a tanácsosok többségének megfelelően. A kollegiális szervezet sokkal jobban biztosította a szakszerű elintézést, mint ahogy az a feudális méltóságok irányítása alatt lehetséges volt. Egy ember nem értett mindenhez, míg a tanácsosok közül minden ügynek megvolt a maga szakembere, akinek szavára társai rendszerint hallgattak is. De nem egyedül rendelkezett, hanem a kollégium ellenőrzése mellett, ami biztosította a kollegiális hivatalok pártatlanságát az egy személyben összpontosuló hatóság elfogultságával és részrehajlásával szemben. A feudális kormányzás^ teljesen ki volt szolgáltatva a tisztségviselő személyes adottságainak. Üj tisztségviselő egészen megváltoztathatta elődének gyakorlatát, ami a közigazgatást esetlegessé, bizonytalanná tette. Ezzel szemben, ha a kollégiumba új tanácsos került, sőt ha maga az elnök cserélődött is ki, a régi tagok továbbra is a régi elvek alapján irányították a hivatal működését, amikhez azután az új tisztviselő is alkalmazkodott. így lassankint mindegyik hivatalban hagyomány alakult ki, jellegzetes szellem fejlődött ki, amihez az utódok tisztelettel ragaszkodtak. A hivatali gyakorlatból szokáé, a szokásból pedig jog lett, ami meghatározott keretekbe foglalta a hívatalviselésnek a hűbériség korában még önkényes módját. Az azonos hivatalviselés azonos életmóddal járt együtt, ugyanazt a tanulmányt kívánta meg és hasonló műveltséget adott. Egységes hivatalnokosztály szelleme tükröződött benne, amely nem merevedett meg, mert a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből került és egészült ki. Minthogy a tanácsosokat az uralkodó nevezte ki, igyekezett a legmegfelelőbb férfit kikeresni a betöltésre váró állásra. Azt pedig nem mindig a legmagasabb társadalmi osztályok