Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
kodói hatalom népvédelmi politikáját, amit a XVIII. században a helytartótanács folytatott. Jelentősége sokkal nagyobb volt, mint ahogyan első pillanatra gondolnók. A XVII. század közepéig döntő szerepet játszott az adó kivetésében és behajtásában. A népre pedig — akkor is, mint ma — az adó kérdése rendkívül fontos volt. Az adón keresztül a nép sorsát is döntően befolyásolhatta, legalábbis addig, amíg a rendek az adóügyet a maguk kezébe nem ragadták. Az 1557-i országgyűlésen pl. részletes javaslatot terjesztett az uralkodó elé, amelyben az adókivetés szokásos módja ellen emelt kifogást. Ügy tapasztalta, hogy a mentességek igazságtalanok, a mentesek sokkal gazdagabbak, mint akik fizetni kötelesek. Védelmébe vette a szegényeket és Isten haragját is azzal magyarázta, hogy az adózás igazságtalan. Azt szerette volna, hogy az adókivetésnél ne egyesek önkényes önzése, hanem a köz java és az ország védelmének érdeke érvényesüljön. Ellenezte, hogy a lakosságot megeskessék arra, hogy ki adóköteles, ki nem, mert úgy találta, hogy ez sérti Istent és az emberi lelkiismeretet. 1 ) Ha pedig arra a kérdésre keresünk feleletet, hogy a kamarát a népvédelemnét milyen szempontok vezették, azt kell megállapítanunk, hogy nála is, miként a XVIII. században a helytartótanácsnál, a kincstár érdeke volt a döntő. Figyelembe kell vennünk azonban azt a mély emberi együttérzésről tanúskodó hangot is, amely pl. említett javaslatából kicsendül. Talán korai lenne még ebben felvilágosult humanitást keresni, de nevezzük akárminek, ezek a szavak többet árulnak el, mint egyszerű, számító fiskális nézőpontot. Ugyanez a szellem vezette, amikor látva, hogy a rendek a jobbágyköltözésre vonatkozó törvényeket nem tartják meg, kérte az uralkodót, lépjen fel a szegény nép érdekében, különben az Ür nem veszi le sújtó kezét a nemzetről. 2 ) De nemcsak a jobbágyságot, hanem a szegény nemességet is védte. Felháborodva panaszolta, hogy a bírák a bírságok kétharmadát a maguk számára tartják meg, a tárgyalást busás haszon reményében elhúzzák és a bírósági iratokért aránytalanul magas díjakat kérnek. Azt ajánlotta, iktassák törvénybe, hogy a bíróságok tagjai meghatározott fizetést kapjanak és azon felül a peres felektől semmit se követelhessenek. 3 ) Hasonlóképen megbotránkozott azon, hogy azok a nemes tisztviselők, akik tisztségük letétele után nem tudtak elszámolni, a kártérítésről hallani sem akarnak, hanem ügyüket a végnélküli peres útra terelik. Javasolta, hogy a kamara ezeken tartozásukat a peres út mellőzésével azonnal behajthassa, amint azt 1526 előtt a kincstartók tették. A legkisebb nemesnek is jogában áll, mondotta, hogy szolgálójától tartozását beszedje, mennyivel inkább megilleti tehát ez a jog az uralkodót. 4 ) Az utasítások csakugyan felruházták a kamarát a tisztviselők fölötti törvénykezés jogával. Az országgyűlési emlékek azt mutatják, hogy e jogával élt is. 5 ) Tanulságos lenne megvizsgálni, hogy milyen esetekben és milyen formák között gyakorolta. Mindezekből érthető, hogy a kamara a birtokos nemesség körében nem örvendett népszerűségnek. Az elégedetlenség gyűlöletté fokozódott a XVI. század végén, a kincstár érdekében végrehajtott erőszakos, sokszor x ) Magyar Országgyűlési Emlékek, III., 40—41. 1. 2 ) U. o. III., 45. 1. 3 ) U. o. III., 46. 1. *) U. o. III., 44. 1. 8 ) 1553:19., 1554:11. t.-c. M. Országgyűlési Emlékek, IX., 346., 349., X., 132., 345., 365. 1.
