Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
emelkedéséből származott, nem tarthatta meg. Nem volt szabad a pénztár vagyonát kölcsönzésre, vagy üzleti vállalkozásokra fordítania. Egyebekben az első utasítás rendelkezései maradtak érvényben. Lényegében a kifizetések módja sem változott a másfélszázados gyakorlat alatt. A pénztáros csak a kamara- írásbeli meghagyására fizethetett, amit az elnök és az egyik tanácsos, vagy két tanácsos írt alá. Két forinton aluli utalványokon megelégedhetett egy tanácsos aláírásával. Minden kifizetésről szabályszerű nyugtát kellett kérnie. Ha a felvevő nem tudott írni, a nyugtát valamelyik titkár, vagy más hiteltérdemlő kamarai tisztviselő írta alá helyette. A hadicélokra történt kifizetéseknél mindig az udvari hadi fizetőmester nyugtáját kellett kérnie. Ha a felvevő ezt nem tudta bemutatni, megelégedhetett ideiglenesen az illető nyugtájával, ezeket a nyugtákat azonban tartozott a fizető mesternél becserélni, vagy e célból felküldeni az udvari kamarához. Negyedévenkinti kimutatásait az 1707-i utasítás szerint nem két, hanem három példányban készítette el. Ezek közül egyet az udvarba küldtek, egy a tanácsnál maradt, a harmadikat pedig a számvevőség kapta. Évvégi elszámolását három hónapon belül tartozott a számvevőségnek bemutatni. A Mednyánszky Ferenc ellenőrnek 1707. jan. 31-én kiadott utasítás, amelyet a magyar kamara számvevőhivatala készített, bővebben írta körül a pénztári hivatal munkáját. 1 ) Leszögezte, hogy az ellenőr, akinek fizetését ugyancsak évi négy részletben (angaria) felvehető 400 forintban állapította meg, a királytól, illetve a kamarai tanácstól függ és csak annak rendelkezéseit köteles figyelembe venni. Megszabta a pénztári hivatal munkaidejét, amely délelőtt 7-től (télen 8-tól) 11-ig, délután pedig 2-től 4-ig tartott. Az ellenőr az 1707-i utasítás szerint is ugyanazt a munkát végezte, amit a pénztáros. A be- és kifizetésekről naplót vezetett, negyedévenkint kimutatásokat, év végén pedig elszámolást készített. A naplót külön vezette, a kimutatásokat és a számadást a pénztárossal közösen készítette. A befizetésekről szintén nyugtát adott, amelyben tartozott a pénz faját és értékét is feltüntetni. Az utasításokból nem tűnik ki világosan, hogy külön nyugtákat állított-e ki, vagy pedig, mint a XVI. században, a pénztáros nyugtáit írta-e alá. A nyugtákat külön könyvbe másolta le. A pénztárért anyagilag felelt, ha kötelességét elmulasztotta, fizetésének, majd állásának elvesztésével bűnhődött. Az ellenőri utasítás is hangsúlyozta, hogy a kamara jövedelmeit senki sem foglalhatja le, azokat csak a pénztár fizetheti ki. Meghagyta egyben a pénztár kezelőinek, hogy a jogos igénylőket, ha van rá fedezet, azonnal elégítsék ki és hivatali állásukkal ne éljenek vissza, méltatlan ajándékot kötelességük teljesítéséért ne fogadjanak el. Egyebekben pedig a korábbi rendelkezéseket újította meg, illetve a pénztárosi utasítás megtartását kötötte az ellenőr lelkére. A számvevőhivatal munkája. A pénztárost az ellenőrön kívül a számvevőhivatal is ellenőrizte. Mégpedig nemcsak úgy, mint a vidéki kamarai hivatalokat, a negyedévi kimutatások és évvégi számadások alapján, hanem közvetlenül is. A pénztáros nyugtái ugyanis csak akkor yoltak érvényesek, ha azokat a számadásmester, vagy távollétében helyettese is aláírta. A számvevőhivatal így tudomást *) U. o. Libri Instr. X. 50. Az utasítás szövege nincs meg; egy 1685-i eilenőri utasítás szövege mellé írták oda, hogy 1707-ben Mednyánszky Ferenc számára ugyanazt állították ki.
