Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

Markoviczky Kristóf (1571) Danchy István (1687) Schmoll Éliás (1576) Keresztessy Márton (1708,1713) Kunich Antal (1576) Handler Tamás (1708) Nigri Lőrinc (1576) Pongrácz Ferenc Ferdinánd .. (1713) Armbruster Pál (1583,1584) Sauska János (1717) Straipérger Salamon (1584,1594) Zeller Lukács (1586) Lajstromozók : Böhm Tamás (1594) Kisserényi Pál (1555,1584) Kiesel György (1616) Ebeczky Mátyás (1586) Kecskés János (1622) Beck Lipót (1594) Lethenyey Imre (1635,1638) Szerdahelyi György (1616) Ordódy Imre (1635) Szkolek Imre (1622) Szentbenedeky Márkus (1637,1638) Dobrasowsky Venceszláv (1635) Tamásfalvay István (1662) Ordódy Imre (1637,1638) Csernyánszky Miklós (1662, 1666) Kresko András (1662,1675) Czengell Kristóf (1666,1669) Kollár Kristóf (1687) Pottmayr Péter »(1669,1675) Branck György (1703) Plas Henrik (1675) Pákay István (1708) Zbiskó György (1687) Timon János (1713) Csernyánszky Ferenc (1687) Péterffy József (1717) Újkori hivatalnok-osztály. Kockázatos és hálátlan kísérlet lenne, ha valaki e puszta névsorok alapján akarna általánosító következtetéseket levonni a magyar kamara tisztviselőinek gazdasági és társadalmi helyzetére vonatkozóan. Egy-két tanulság azonban így is megállapítható. Feltűnő, hogy a XVI. század elnökei, két kivétellel, egyháziak, prépostok, püspökök, érsekek. Ugyanezt figyelhettük meg a helytartóság történetében. Érdekes, hogy a Habsburg-uralkodók éppen a XVI. században, tehát a protestantizmus legnagyobb arányú elterjedése idején, amikor maga Miksa császár is az új tanok felé vonzódott, országuk kormányát a katolikus főpapság kimagasló képviselőire bízták. A katolikus megújhodás kezdete óta viszont, amikor pedig az uralkodói hatalom minden rendelkezésére álló eszközzel a katolicizmus megerősítésére törekedett, a helytartói székben is, a magyar kamara élén is sorra világiakat találunk. Ez a fordulat a XVII. század elején a rendiség hatalomrajutásával függ össze és Bocskay országgyűlésein következett be. A századforduló protestáns rendisége nem elégedett meg a nádori méltóság betöltésével és azzal, hogy a főpapságot a királyi tanácsból ki akarta zárni. A fiskális pörök miatt felháborodott urak dühe elsősorban a pozsonyi és a szepesi kamarák püspökelnökei, a jobbágysorból felemelkedett Szuhay István és Migazzi Miklós ellen irányult. Sikerült is mindkettőt megbuktatniuk és az 1608. évi koronázás előtt hozott 5. tc.-ben kimondták, hogy az országos kincstartó (a kamara helyébe ugyanis a régi kincstartóságot szerették volna visszaállítani) csak világi lehet. A XVII. századi Habsburgok a törvénynek ezt a rendelkezését a kamaraelnökökre nézve is megtartották. Egyedül a Wesselényi-féle összeesküvés leleplezése után tértek el tőle, amikor I. Lipót abszolutisztikus tanácsadóinak javaslatára Kollonich Lipót bécsújhelyi püspököt állította a magyar kamara élére. Más kérdés azután, s egyelőre még eldöntetlen, hogy a kamara egyházi vagy világi elnökök alatt működött-e eredményesebben és hogy önállóságát a XVI. század püspökei, vagy a XVII. század főurai tudták-e jobban megőrizni? Annyi bizonyos, hogy a XVI. század második felének kamaraelnökei, mint érsekek, püspökök, egyben helytartók is, sokkal kedvezőbb helyzetben voltak, mint például a XVII. század második negyedében Pálffy Pál, akinek