Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

no orvosolta volna. A haditanács messze volt és inkább az ezredeseknek adott hitelt, mint az eléje merészkedő panaszosoknak. A katonai visszaélések jelentőségével az udvarban is tisztában voltak. Tudták azt is, hogy a haditanácstól erélyes fellépést nem várhatnak. Ezért akarták a hadsereg ellátását és a katonai sérelmek orvoslását az országban székelő polgári hatóságra, a kormányzóságra bízni. Az utasítás meghagyta, hogy gondoskodjék a katonaság elszállásolásáról, pontos fizetéséről, a szükséges élelem előteremtéséről és árának igazságos megszabásáról. A panaszokat azonnal vizsgálja meg és szolgáltasson igazságot, az erőszakos katonát el is fogathatja és ha nem ezredbeli, hanem csak martalóc, azonnal ítélkezhetik fölötte. Pontosabban azonban nem határozták meg sem a haditanácshoz, sem az ezredesekhez való viszonyát. Ez volt az oka, hogy a jószándék írott malaszt maradt, a parancsnokok a kormányzóság rendeleteivel mit sem törődtek, az elégedetlenség napról-napra nőtt, míg végre a jóakaratú és a magyarsággal szemben nem bizalmatlan Ampringen megunta a szégyenteljes tehetetlenséget és búcsút mondott a szerencsétlen országnak. Kamarai ügyekben ugyancsak ellenőrző és egyeztető szerepet szánt az utasítás a kormányzóságnak. A pénzügyigazgatásba nem avatkozott, ezt a magyar kamara 1672-ben kapott utasítása értelmében látta el, hanem arra tartozott vigyázni, hogy a fiscus jogai csorbát ne szenvedjenek és hogy másrészt a kamara jogtalanul senkit se zaklasson. Feladatának nem kis része a szorosabb értelemben vett közigazgatás körébe tartozott és olyan területekre is kiterjedt, amelyeket az államhatalom csak jóval később vont gondoskodása alá. Elsősorban a belső békére és nyugalomra kellett ügyelnie. Külön lelkére kötötték, hogy a titkos vármegyei összejöveteleket, az ú.-n. conventiculumokat, akadályozza meg. Ezek különösen a Felvidék északkeleti részén voltak szokásban és az elégedetlenséget állandóan szították. Már Esterházy Miklós is küzdött ellenük, úgy látszik azonban, kevés eredménnyel. Utóbb a haditanács próbálkozott elfojtásukkal, de ugyancsak sikertelenül, mert a magyar hatóságok inkább jóakaratúlag nézték őket. A katonaság támogatását a guberniumnak is rendelkezésére bocsátották, hogy a részgyűléseket szétszórja, a törökkel, Erdéllyel és Lengyelországgal folytatott tárgyalásokat, tatár csapatok behívását, a török területre gyakori átköltözéseket lehetetlenné tegye. Ismerve azonban a rossz viszonyt, amelybe a parancsnokokkal került, nem valószínű, hogy ezek közül a feladatok közül egyet is meg tudott oldani. Ügyszintén kétséges az utasítás azon rendelkezéseinek a sorsa, amelyek a közerkölcsök gondozásáról, súlyokra és mértékekre felügyelő vásári biztosok kinevezéséről és az országban vándorló idegenek ellenőrzéséről szóltak. Utóbbiakra vonatkozólag minden községtől írásbeli jelentést kellett volna kérnie arról, hogy hányan, honnan jöttek, hova mentek és mit csináltak a község területén. Elméletben ez nagyon szépen festett, de a gyakorlatban még napjainkban is naiv kívánság. Általában a gubernium elgondolói a kor követelményeinek minden tekintetben megfelelő, sőt korukat sokban megelőző mintahivatalt akartak életrehívni. Ha terveiket a magyar alkotmány keretei közé illesztették és úgy tudták volna megvalósítani, az ország javát szolgálták volna. A legnagyobb hibát azonban ott követték el, hogy a nádorságot megszüntetve törvénytelen úton jártak el. Szelepcsényit és társait sikerült ugyan lefegyverezniük, de az ország kezdettől fogva bizalmatlan volt a német színezetű