Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
a kancellár, vagy a magyar tanács valamelyik más tagja befolyását a magyar ügyekben nem tudta érvényrejuttatni. A magyar történet úgyszólván megszakítatlan sorban hozza elénk a kimagasló egyéniségeket, akik ezt megtették. De ebben nem láthatjuk a magyar tanács, vagy a magyar kancellária függetlenségét, bár tagadhatatlan, hogy egyéniségük ereje hivataluk tekintélyét is emelte. Az ügyeket legfelső fokon az uralkodó legszűkebb és legbizalmasabb tanácsosaiból álló titkos tanács intézte, amelynek legtekintélyesebb tagja e korban Trautmanstorff volt. Esterházy csak akkor jelent meg a titkos tanács előtt, ha Bécsben járt, vagy ha az udvar lejött az országgyűlésre. Memorandumait egyébként a magyar kancellár, Lippay György olvasta föl, aki a magyar ügyekben referált. Valószínű, hogy rajtuk kívül másokat is meghallgattak a magyarok közül, így pl. korábban Pázmányt, ebben az időben azonban ők ketten játszották a legnagyobb szerepet. Mégpedig, s ez nagyon jellemző, a kancellár befolyása, aki sokkal többet tartózkodott az udvarban, a nádorhelytartóét fokozatosan háttérbe szorította. Esterházy arról panaszt kodik, hogy a kancellár a magyar tanács fölött "állónak tartja magát, javaslatait önállóan terjeszti az uralkodó elé, tőle függ méltóság- és birtokadományozás, nemesítés, a bírósági ítéleteket ő vizsgálja felül. A törvény szerint két tanácsosnak kellene mellette lennie, de ezt a rendelkezést nem hajtják végre. A kancellár jelentőségének növekedése a nádoréval szemben azt eredményezte, hogy a titkos tanács befolyását egyre jobban kiterjesztette a magyar ügyekre. Ugyanis a kancellár az uralkodó és a titkos tanács előtt referált. Minél fontosabb és több ügyben, annál több és fontossab ügy került a titkos tanács elé. Amint azután a kancellár befolyása egyre növekedett, a magyarok ügyeikkel nem a nádort, hanem őt keresték fel, ami újra a nádori hatalmat sülyesztette. Az ügyintézés módja az volt, hogy a fontosabb kérdéseket írásban a magyar tanács elé terjesztették, annak ugyancsak írásbeli javaslatát a titkos tanácsban a magyar kancellár adta elő és ő ismertette azokat az ügyeket is, amelyekben a magyar tanács véleményét nem tartották szükségesnek megkérdezni. A döntést a titkos tanács mondta ki, legtöbbször a kancellár indítványát fogadva el. Tehát minden azon múlott, hogy a titkos tanácsnak milyen tehetséges tagjai voltak. Lippay szerint csak a birodalommal törődtek, magyar dolgokhoz nem értettek. Esterházynak is rossz véleménye volt róluk, léháknak tartotta őket. A kancellár gyakran rá tudta venni az uralkodót, III. Ferdinándot, hogy a titkos tanács ellenére, magyar szempontból kedvezően döntsön. Megváltozott azonban a helyzet, amikor a titkos tanácsba olyan államférfiak kerültek, akik a magyar kérdésekhez, ha nem is jobban értettek, de többet törődtek velük és amikor a magyarság vezetői az uralkodó bizalmát, ha nem is mindnyájan saját hibájukból, eljátszották. Ez következett be Wesselényi Ferenc nádor és társainak összeesküvésekor, amikor az ország legfőbb méltóságait, köztük a király képét viselő országbírót, Nádasdy Ferencet is vérpadra hurcolták. A véres események újra időszerűvé tették a központi magyar kormány Nádasdy Tamás nádorsága óta megoldásra váró problémáját.
